A föld
már bürökzöld.
Miként a poshadt
kenyéren tenyészik a penész,
úgy kászálódik, burjánzik
szemlátomást az egész
réten a friss fű.
Milliónyi apró tű
szúrja át a anyaföldet,
a fény felé törtet,
kíméletlenül, mint maga az élet,
mely sajátjának hiszi az öröklétet,
és győzni akar, mindenáron.
A fűzfaágon
borbolyavörös kiütések dagadnak,
s bár jó néhány áldozatul esik
a márciusi fagynak,
a többség szent barkává szelídűl.
Az ég ütemesen borúl-derűl,
esővel, napsugárral nógatva
minden sarjadót, hogy
a téli depressziót
mulasztva hódítsa meg e
sziporkázó mikrovilágot.
A februári fagyoktól elcsigázott
szívembe is belopta már
magát ez a csintalan reménysugár,
mely az új kezdet hitét
hordozza, már-már parancsolva,
hogy ne csak létezzem, de
merjek igazán élni is,
hisz amott már hinnyogva trappol,
nyargal felénk a hebehurgya,
habókos április.