a határőr szólt,
hogy kilencven napom maradt,
utána kénytelen lesz jelenteni,
ők kezdték számolni a mi embereinknél,
mondta kiismerhetetlen arccal,
ezért mi is bevezettük,
használd a miénket, barátom,
akkor döntöttem el,
hogy elkészíttetem a szülő-
földemet igazoló útlevelem.
még nem tudtam,
hogy a rózsakertet, a katedrálist
és az óvárosi térkövet
az agyamba rejti az idő,
a passzus pedig a fiókba kerül
porosodni, mint az előző,
évek óta használatlan,
hiszen itt volt a
másik személy-
i,
itt van a másik,
itt a személy.
*
május elsején a botanikus kertben
feküdtünk a szétsuhanó ég alatt,
vattafehér felhőfoszlányokat fújt
a hajadba kapó szél,
amitől cirógatásnak éreztük
a napsugarak perzselését.
a sok híd közül azon mentünk át,
amelyik a város legszegényebb
részébe vitt, csontunkba ivódott
a hiány, nagy vargabetű után
visszasétáltunk a parkba,
ahol nyíltak a magnóliák,
hártyaszirmú, dús illatú
kedveseid, békés barátaid.
emlékeim szerint él egy
annál a folyónál is, amely partján
a szeptemberi alkonyatban
andalogtál, tekinteteddel
a kanyar örvényeibe merülve,
később a városodban
azon a hosszú barangoláson
épp az ilyen merengő
bolyongásra kerestünk
minél több kifejezést
gazdag nyelvünkben.
*
egy hónappal később
teljesen tiszta vagyok,
tegnap is megálltam egynél,
miután láttam eszkimó
szemed görög ívét,
gyakorlom az önfegyelmet,
csak ritkán gyengülök el,
akkor is kordában tartom a félelmeim,
vagy legalább megpróbálom,
mint városod vizét
a keményszürke part.
többször is mondtad, hogy
nem megoldás semmire,
csak mesterséges álom,
valóságot átíró ábránd,
amit nem tagadhattam,
de déltájt apám hangjától
egyre jobban összerezzenek,
talán észre is vetted rajtam
az utolsó tavaszi lázban.
most teljesen tiszta vagyok,
az ablakhoz közel kuvik vijjog,
zsong a sötétség csendje,
alig érezhető szellő jön,
s alakjaid mosódva elvegyülnek
a koranyári éjszakában,
mint folyóban az áramlatok.