Antalovics Péter :  magánbeszélgetés

társalogtam velem a lombtalan fák alatt,
körülvett mindenféle titokzatos árnyalak,
férfi és gyerek sétált az út túloldalán,
mindkettőnek ott feszültem sűrű arcán,
égette bőröm nyirkos novemberi nap,
mégsem növesztettem izzó szárnyakat,
mormoltam magamban, csak most ne,
ne most szálljak emésztő emberközbe,
de kiléptem kopogó körvonalamból,
magam előtt állva búcsúztam magamtól
és figyeltem, testem mint tűnik, veszik,
odébb a gyanútlan nő húsomból eszik.

mentem volna, ha uralhatom lépéseim,
ténferegtem önmagam alábukó részein,
koponyám közepén halálos csend ült,
néhány lépésnyire lágy nevetés csendült,
egy alvajáró, kacagtak talán visszafojtva,
mentem erővel a kavargó emberbolyba,
itt lehetek leginkább magam, gyötrődtem
olvadt képzeletig vágó tekintetfelhőben,
fentről néztem, a levelek hogy peregnek,
mert kiterjedést adtam a lángoló tereknek
és menekültem a láthatatlan vágyodúba,
magamtól ős tudatlanságot koldulva.

testem gyorsan mozgott, de el nem tűnt,
minden pillanatban kereste a szent bűnt,
szóljanak hozzá, mielőtt kusza, formátlan
töredékké válik a kihűlő öntőformában,
a csábító hangok már régen odavesztek,
a hidegről onnan tudtam, hogy reszket
a valaki, akit láttam, amint keresztben
fekszik a járdakövön; szóval elestem.
s ahogy lassan arcomba szökött a vér,
tudtam, a fájdalmas igaz szépen körbeér:
fejem körül sosem szűnnek a veszélyek,
álmodom engem, s erről velem beszélek.