(mell-lék-dal)
Mielőtt legutoljára letotyogtam
mögötte a harmadikról,
és közben epekedve bámultam
pompásan ringó csípőjét,
ő még leellenőrizte a vizet, a tüzet,
aztán ráadásul a második
lépcsőfordulóról visszaszaladt,
úgy érezte, legjobb lesz, ha lecseréli
a zárat is a bejáraton, és akkor már
ki kell cserélnie azt ott a keblén
is, biztos, ami biztos, lakatot a
történetre, vihar vigyen világgá,
új zárat a szívére – fájdalmak
születnek vérben odakint, fájdalmak
haljanak szomjan idebent.
Ki kellett végre zokognom a ferde hold
csorba fényfarára, kivinnyognom
a kopott kisvárosi utcák szürke falára,
ki kellett volna már régen üvöltenem
minden szikesből a sívó fájdalmat,
minden halott tengerből a lebegő
sókínok savát, szépen szavalók
strófáiból a hamisság szép szagát;
ki kellett volna, mert mindig ki kell:
ami éjpetét kiöklendtem rá, a karszton
a fénylárva sorban kikel – lenni kell!
Vagy nem kell?…
Nem annyira érdekel,
mell-lékes kérdés ez,
de az új kulcsot azóta is
az új záradhoz egyre
csak keresnem kell; mire
minden ördög bólint,
s mire minden isten
boldog igennel felel.