Tündérbogaram elém állott,
és egy nagyot kiáltott:
„Apa, piros az én legkedvesebb színem.”
Kikuskám, szívem,
az nem lehet a tied,
mert már az enyém.
De apa, te nem érted jól,
a piros CSAK AZ ENYÉM, és pont.
Kedvesem, feleltem enyhén,
nem lehet a tied, mert az enyém
már, amióta ismerem magamat.
„Nem, nem akarom,
csak én, csak én
választottam ki”, rebegte gyengéden
meggörbítve gyerekajkát.
De kedvesem, nem szeretem,
ha húzod az orrodat, ajkadat,
mondtam már – enyhén,
de ha akarod,
kölcsönadom.
Ezután két napig nem
botránykodott a pirosról,
már azt hittem, hogy kifogyott
a gondból, de mit is várna
el az ember ilyen saját
fajta konok kölyöktől,
egy jóéjszakai ölelés helyett
ismét rezgett:
„És miért épp a tied?”
Azért, mert előbb
születtem
– ezzel elnyertem
további huszonnégy órát,
ami után a tréfába befogott,
és diadalmasan
fülembe harsogta:
„És előtted kié volt?”