De már másképpen,
mint korábban, közvetlen
és direkte.
Mert akkor az igazi,
mikor csűrés-csavarás nélkül
érzem, onnan belülről,
jössz föl ismét, az összes
keserű megjegyzés
mentén, szerelmes-érzékiségtől
mentesen, saját valódban,
sötét, összeesküvést sejtő
extravaganciáidat és komplexusaidat
is felvonultatva, csak hogy megbánts.
A korábbi megbánó – ne úgy
értsd, kérlek – s más engesztelő
gesztusnak se híre, se
hamva, az olvadást és a tavaszt
ígérő cirógató fuvallatoknak
úgyszintén.
Üresen áll a színtér,
sínpályákon érkezik a síntér –
idézhetném önmagam,
sötét korszakom egyik
rémszüleményét.
Kőszoborrá merevülten
pislogunk olvadásért, ölelés
helyett körülölel a fagyos tél.
Aztán vízválasztóként:
itt a vers, melyben megbánásomat
közlöm – máris jössz
föl, de megint másként –
tartóoszlopként,
padlásként, s ha az sincs,
itt a pamlag, leterítetlen, csak
úgy pőrén, le- és kivetkőzést
testben-lélekben – ahogy
megszülettünk, pőrén.