Élek,
olyan ostobán,
mint fűben felbukott
haldokló bogár –
a föld húzza már, de
unja, és
az eget bámulja
lágyan,
hová is látna
máshová, kinek ennyi
az élete – s a pusztulása,
és társa sincs hozzá,
ki majd elássa,
ha az elmúlás megalázza.
Nagy néha elhozza
még barátoktól
a híreket a posta,
hogy nem lehet,
hogy nem lehet
s ennyi
– – – – – – – – – – – – – – –
szervecskéit
ki naponta
az élethez gondosan
összerázta
most felnéz
és nem akar többé lenni