Ha egyszer mégis meghalok,
égbe visznek az angyalok,
lebegünk majd a föld fölött,
a tollruhába öltözött
kísérőimmel, percekig,
míg várják, hogy intsek nekik,
hogy mehetünk már felfelé,
a mennybe, mely a lelkeké,
kik kinőtték már az időt,
mint kamasz a gyerekcipőt,
s számukra már fölfogható,
mi az, hogy: örökkévaló.
Az éjjel, mikor meghalok,
táncra kelnek a csillagok,
úgy köszöntik maguk között,
a boltozatra költözött
régi társat, ki visszatért,
az anyagból, amelyben élt
hét évtizednyit, s megtanult
fénnyé lenni, mikor a múlt
és a jövendő összeért,
s nem bánkódik már semmiért,
hisz végtére hazatalált,
s az Őserővel eggyé vált.
Ha egyszer tényleg meghalok,
megtudom végre, ki vagyok,
s azt is, majdan ki lehetek,
s mért éltem pont közöttetek,
mért rossz a rossz, s mért jó a jó,
s a kettő elválasztható
vajon egymástól, vagy talán
a lét egy újabb hajnalán
minden ellentét elenyész,
rész már nem lesz, csak egy Egész,
s mert az Egész része vagyok,
élhetek, ha meg is halok.