(Holtodiglan-holtomiglan)
Oh, csakis én tudom, hogy te nem vagy,
Te már nem tudhatod, hogy én vagyok!
S öregszem, ám, emlék-ifjan maradok!
Bár lombtalan fa reszket, megölné fagy,
Nap szunnyad benne, mégis élő termet,
Hogy hozzon gyümölcsoltó szerelmet!
Mag kikel, fa zöldell, s a gyümölcs érik,
De mind lepotyog, – viharok széttépik!
Te már nem tudhatod, hogy én vagyok,
De érezned kell, – hogy veled maradok!