rám hág a jövő árnyéka
lassan vége itt mindennek érzem
ami marad pusztán a tetteim
míg fel nem falja a jelen mindazt
mi csak most kezdődik el
noha számomra már csupán
tűnő emlék ez a jövő is
bárcsak maradhatna minden
arc örökre velem
itt a lélek feneketlen kútjában
a styxbe ugranék
hogy múltam cserepeit egy helyre söpörjem
mert a jövő egyre csak nyeli
elemészti őket gyomra örvényében
árnyaimhoz hiába szólok
maradjatok nélkületek félek
magamra maradok a sötétben
hideg mardossa testemet emlékeztet
hogy még élek
a patás-szarvas útvesztőjében
áttöröm a végső padlásajtót
íme a tetőn állunk újra
alattunk a végtelen puha felhőpaplana
ám ahogy rád tekintenék
mellettem már a hiányodat sem látom
magam vagyok test nélküli szárnyam
lemetélve
kóbor lélek kósza szelekre bízva