Galamb-puzzle az udvarunkon,
itt is, ott is puha kupacok,
elszórt szárnytoll, könnyed és
jelképes az egész, szél borzolja,
szórja széjjel, mintha valami
fura, pelyhes virágok bontanák
emitt-amott a szirmukat, először
fel sem figyel rá az ember,
az ember, aki, ugye, én vagyok,
mondják az okos pszichológusok,
akkor bújunk be az általános alany
mögé, ha elhatárolódnánk
legszívesebben attól, amit kijelentünk,
ha kibújnánk a személyes felelősség
alól, nos, én kibújnék, ha tehetném.
De azt se tudom, egyáltalán
bebújtam-e már, ingem-e, vegyem-e
magamra, nem hordhatom
kirakatbábu gyanánt a világ
összes ingét, Nessusét is,
Ágnes asszonyét is.
Kertünk mozgó díszletéhez
hozzátartoznak a szomszédból
átpöffeszkedő kövér, tarka macskák,
bár szőrnyomukat a tornác
padjának párnáin nem szeretjük,
sem sunyi képüket.
Hozzátartoznak párhuzamos
világukban a galambok,
tüskés fenyők csúcsáról,
távvezeték páholyából szemlélődnek,
örömöt ad a burukkolás, a csattogó,
hirtelen röppenés, és most kiderült,
amit tudtunk mindig is, hogy a béke
illuzórikus dolog, abból nem él meg
senki, s még ha nem is koplal
a ragadozó, az ösztöne azért
kiirthatatlan, kódolva van a háború,
itt settenkedik a kert alatt,
s le is csap, könyörtelenül.