Fák hajlongtak
az első hajnali fényben,
mint pincérek,
ha felvették a rendelést.
E párás reggelen csupán színes vízszemcsék táncolnak elő Respighi kútjából
a Villa Borghese parkban, Michelangelótól kértek tanácsot annak tervezői.
Byron szobra a főbejáratnál áll, a közelben élt – tájkeresőben – Goethe is,
a Via del Corso 18. számú házban; a Museo Nazionale di Villa Giulia előtti
kőpadokon haláltól nem rettegő etruszkok nyújtózkodnak, lustán, ráérőn.
De ez csak az első tétel, távol még a dél-sugaraktól fűtött cikornyás Trevi-kút,
Neptun szekerével, az a harmadik tétel lesz. Most puha gyolcskötegben a fuvolák,
oboák, nem tülekedik az angolkürt meg a két fagott, hallgatnak a harsonák,
ám brácsahúrokon szelíd vízmoraj, homokóra-zizegés – komponistánk 1902-ben
Szentpéterváron Rimszkij-Korszakovnál tanult hangszerelést, hogy aztán otthon,
tizenhat percben, végigálmodja Róma négy kútját. A mű ősbemutatója 1917-ben volt,
egy évre rá Toscanini vitte sikerre. Közben szálkás ékírás perdül a vizeken,
árnyékból kilépve indul a körmenet, lobognak sudáran a szélfelkapta vásznak.
És főzik üstjeikben habzó italukat a vajákos asszonyok.
Már nem minden nő a jegyesem,
és tenger nélkül is elvagyok.
Huncut még a vér,
a szárny lassúbb, mint a képzelet.
Incselkedő légtornász angyalok
gyakorlatoznak a magasban,
fontolóra veszem,
elkapjam-e valamelyiket.
Vagy csak hagyom utánam jönni,
noha kétséges a követési távolság;
és veszteglő tevém fáradtan
rátalál-e a rejtett barlangra,
az beljebb gyapjútakarókkal terítve –
az illedelmes valóság ritkán kitalálható.
A keletkezés vekkerét
csörgésre más húzza fel,
friss minőségről újak intézkednek.
A lebontott sarki bolt faláról kibukó dobozkákból
rég elfolyt már a fahéj, sáfrány, szegfűszeg,
az öntöttvas mákdaráló
hatalmas lendítőkereke is elröpült zajosan
az Alvégen át a Vásártér felett.
Mindegy. Jeltelenül érkezel
és jeltelenül távozol majd, legvégül.
De még mindig nem mondtam el,
ki vagyok én.