most nem alszol, mondtad,
amikor a könnyű májusi esőben
a közös egekről beszélgettünk,
először a mólóhoz indultunk
a ligeten át, ott kezdtek hullani
a cseppek, a leérkezés pillanatában
eggyé váltak a szürke porral.
az elhagyott tető alá húzódtunk,
talán már ekkor tévedtünk,
legfeljebb belemos a hűvös víz
a zavaros időbe, a felhő összeolvadt
a tóval, arcodról az ismerős,
békés bizonytalanságot olvastam.
ha lenne egy kívánságom,
megfigyelném a születés előtti
tudatom, válaszoltam, mint ha
kívülről és fentről magad, homlokod
közepét, hasonló lehet, mint
felébredni a súlyos, állandó álomból,
vagy másik égitesten feküdni
másik csillagtérkép alatt.
álom nélkül jövő sem létezik,
szelíd tekintettel folytattad
a bolyongást, éber vergődésben
sem élet, sem halál, törékeny
hangod szemedből rezgett felém,
a felhők még nem vonultak el,
de a nap már átért a fátyolon.
*
csak később mertem beszélni
a függőségről, magammal sem
tisztáztam addig, akkor mondtam
el, miután felfogtam, te sem vagy
más, mint saját elmém kivetülése,
hosszú úton hullámzó délibáb,
valósággal táncoló képzelet.
abban a mélybe húzó mámorban
platánok alatt sétáltunk a parkban,
még máshogy néztél ki, más volt
a hangod, hajad, nyakad illata,
a lámpa fénye árnyékolta arcod,
közös egekről beszélgettünk
koponyám csontjaiba szorítva.
idővel belefáradtam a nyüzsgésbe,
és lehántottam a platánok kérgét,
akkoriban nyúlánk voltál, és fekete,
a város távoli pontján láttalak,
ezüst éjszakákon megszállottan
figyeltem a csillagok szikrázását,
mosolyod szabályos, szomorú ívét,
míg el nem tűntél a túloldalra.
most nem alszol, mondod lassan
a könnyű májusi esőben, másik
égitesten fekszünk más csillagok
alatt, száguld alattunk a bolygó,
platánok lombjába kap az idő,
teste eggyé válik a szürke porral.