csókolózunk a petőfi épület lépcsőjén
nem hiszem el, hogy ezt nyilvánosan csináljuk
sötét van, de a szocreál objektum fényei
előtérbe helyeznek minket.
csontjaid érzem, a húsodat nem,
mintha nem is lenne húsod,
mintha meghalni járnál az ölembe,
és minden találkozásnál egyre kevesebb
maradna belőled.
mintha leenném rólad a libabőrt is,
sakál módjára falom a lelked a szürke falnak dőlve.
a minap itt a tanári kar szívta utolsó cigarettáját,
a bőröd hideg, az is lehet, hogy a sajátom érzem.
nyelvérzékünknek hála gyorsan hozzászoktunk
ehhez az egzotikus szubkultúrához.
egymáson kívül a kávé volt a közös szenvedélyünk,
talán egy presszókávéhoz hasonlítanál engem,
három rétege van:
krém, test és a szív,
french press vagy te, meg gyengéd, egyszerű.
mégis bonyolult, pedig meg sem történik igazán,
csak újból és újból alázkodunk.
érzed ezt?
dögszag.
a miénk.
a krémen túl, a testben, a szív alatt, valahol egy kávébabban,
francia vagy kínai nyelvterületen,
de főként valahol a miénken
ért az utolsó lövés.
aztán elköltöztél
(ki nem?)
pestre.