Szerző: Szabó Benke Róbert
Bennem lakozik a büszkeség bilincse;
megtagadnak a szavak állkapcsomban,
fulladozom, hogyan tudnék alázatosan
kimondani mindent; anélkül, hogy kilincse
ne essen le a káromló gőgömnek.
Bár nem tagadom. – Igen, nem vagyok más.
Egy kicsit mégis; ártatlan benyomás,
a sorok a szájpadláson bömbölnek.
Felül kéne múljalak; lásd, nem teszem.
(Tudom, közhely már, de elmondom: nem tudnálak.)
Én csak ezeket a szavakat eszem.
A testemre rátapadnak csontjaim,
egyvégtében: földízű ujjbegyek.
Rám és mellém borulnak halottaim.