fekete lett a világ.
a teremtő tintája labirintus
formában kifolyt
az utolsó lapra,
örök éjként uralkodik
a gyerekszobánkban.
a redőnyön keresztül
még átszűrődik a fény,
olykor megremegnek
az üvegablakok.
saját labirintusod lett,
saját ösvényekkel.
ő pedig porcelán-
tányérján keresztül figyel,
reggelente friss vizet önt bele.
hatalmas és csendes gyilkos.
már nincs több ötlete.
történhetne már végre valami,
gondoljátok mindketten.
a lehetetlen helyzetekből
viszont menekülni kell.
görcsösen igyekezni,
élesebben látni azt az
embernek tűnő figurát,
ki feléd nyújtja kezét,
mégsem akar átölelni.
félelmet kelt, ismerőset.
azt, ami egész
gyermekkorunkat végigkísérte.
nem bánthatom helyetted.
miután végighúzza hosszú
fekete ujjait a gerinceden,
levegő után kapkodva felébredsz.
nehéz ezzel élned, ugye?
sokat izzadsz éjszakánként,
és értelmetlennek tűnik a terápia.
vagy teljesen és mindig szabad,
vagy egyáltalán nem vagy az.