a tükör előtt állnak
hátulról öleli át
húsában hallgatja a fiatal test
befelé erősödő és táguló rándulásait
a kezét nézi mely végigcsókolja
a megtalált összes hajlatot
az összes lüktető kitüremkedést
beléhatol így
hátra csapódó kitágult
szembogarában felkönyörögve
ágaskodik a fehér állat
keresi őt felkiált
sírást hall
és a tenyerére záporozó
ismeretlen könnyeket hallja később
csillagtérképre szögezett
halott lepke-villanás
a zajló ablakon (máshol)
alig mozdul benne most
csak ahogy a lepke szárnya
árnya át az éjszakán billen – és
gyémánttal karistol végig bőrükön
és véres
és vérez
és gyönyör
ahogy
kiválik az elcsendesült
hullámverésből érzékelni kezdi
a másikban hulló köveket
a némaságot
s a némaság visszhangját
ugyanott s ahogy fölveri a gyom
a homály függőkertjeit
a kiüresedett térségekre bevonulnak
a nagy álmos bánatos karosszékek
háta vonalán
megvillan a verejtékcsík
majd hangtalan olvad bele a tükör
mély kavargó fekete aranyába ő is