(Mikor kell elkezdeni/abbahagyni)
Ilyenkor kell verset írni –
tekintek ki a lomb-fosztotta
erkélyem alatti – ligetnek és fasornak
sem igen jó közterületre, cserjékkel
és falra és kerítésre futó növényzettel
díszített panorámámra, mely mögött a beton
és aszfaltdzsungel veszi kezdetét.
S mégis – az őszi eső, nem
egészen nyugodt éjszaka után –
felüdülésre alkalmas pillanat,
versírásra ösztönzi az embert,
egyszerre motiváló és lehangoló.
(Éppen nekünk való!)
Ez az! – folytatnám a műalkotásra
is pozitív hatással bíró, egyáltalán
a munkához való, kikezdhető kedv-
és inspirációhiányos időszaknak
a végét is ünnepelve. Magános
és csendes ünneplésemnek
a végét szegheti, ha most elállna
az eső, de egyelőre még esik,
széllel erősített cseppjei könnyként
peregnek alá az ablaküvegen – mint
jól sikerült, a békét megzavaró
látványra törekvő filmeken.
Ilyenkor fő a kitartás, fokozottan
visszakerülni a semmittevés
állapotába, s abbahagyni a verset…
(ami nem könnyű) főleg,
ha a záporba átváltó csatazaj
kintről a régmúlt nagy
mezei munka közepette ért,
menekülésre fogott mennydörgéssel és
égiháborúval kísért emléközönnel
társul, s árasztja el az embert.
A mérleg nyelve is afelé tendál,
hogy egy balsikerű
irodalmi bemutató után,
leverten haza slattyogjon az ember,
nyugtázva a kulcsra zárás után:
mint ki „a létből ballag haza”,
hátán a páncél-nehéz toll
nyoma, vánszorog, s örül,
hogy hazáig eljut, eltalál …
egyáltalán.