reggel az ismeretlen ágyon keltem,
barna takaróján feküdtem keresztben,
a szoba száraz levegőjétől cserepes lett
a szám és szemeim vérben forogtak.
később a ködös város terén eszméltem,
a délelőtt kusza óráira nem emlékszem,
csak hogy félbemaradt egy kényszerű
mozdulat a vörösen repedező ég alatt.
talán a mellettem álló nőnek nyújtottam
merev kezem: úgy tűnt, alig vett észre,
maga elé suttogott érthetetlen szavakat,
végig úgy sandított rám, mint űzött vad
hosszú menekülés közben. mintha láttam
volna egyszer, régen, a tegnapból indultak
és a holnapba folytak a szabálytalan
ráncok keskeny, nyirkos tenyerében.
a következő ébredés a folyónál tört rám,
ahol senki sem vette észre az izzó köveket,
amint sűrűn zúgtak alá a felhőkből: szólni
nem volt képességem, agyamban halkan
morajlott egy végtelen hullám. egyszer
sivár álmomból arra riadtam fel: eltévedt
ingerek tartanak fogva már rég, bár tenni
ellenük képtelenség. máskor félálomban
jutott eszembe: tétova napjaim töredékei
belehullanak a habokba. megzavartak ezek
a tévelygések, gondosan kiszámított létem
hívatlan vendégei. és őket sem érthettem,
akik a városon kívül éltek: mint a tűz, ha
véletlenül elszabadulna, idegenek voltak,
vadak, veszélyek. bizonytalanságot érzek,
mintha lelkemben fojtott vihar dúlna.