A tudás fájáról étkezem,
egyre gyöngébb a két kezem.
Nem értem. Hisz azt mondták,
jó lesz, ha ezt teszem.
És mégsem. Az emberek
végtelen bűnének súlya
nyomja lelkem.
Hatalmas üresség tátong
most szívemben, s
betölteni mivel nem tudom.
Ketten vagyunk csak, és
persze az Úr, de igaz
lenne mindaz, amit látok?
Patakzó vér, fiaik sirató
anyák, férjeik gyászoló
asszonyok és félárva gyermekek.
Ó, Uram, mondd, valóság
lenne majd mindez?
Belőlünk ne sarjadjon semmi,
nehogy látomásom igaz legyen.
S ha netán mégis,
kíméld meg, kérlek, őket
mindattól, amit elkövettem.
Ne hagyd, hogy a gonosz
uralkodjék felettem, s
mindafelett, amit te oly nagy
szeretettel teremtettél.
Nekünk, az embernek.