Ne kösd a semmit a Semmihez,
hiszen a kötöttséget soha
nem szeretted, a „menni-maradni”
ipiapacs játékot sem neked
találták ki, de van-e még mivel
eljátszhatsz gondolatban
lefekvés után…
S mi marad még játékszernek,
a gombok, a kavicsok,
dobójáték eszközei után,
s végül miben bízhatsz,
ki honalapító elképzelésekkel
indultál anno, s mára
a meglelt honból s a
holnapból a honlap, álmaid
és államid helyén pedig
országos nyomor tátong,
kérdéseid megtörten csillognak,
teremtő képzeleted lustán
és sután, ebek harmincadján.
Amitől végképp óvd magad
– ennyi öndefiníció
és önintés után –, a teremtés
jogát is kikövetelve:
Ne kösd – az Isten szerelmére
kérlek, hogy végső elkeseredésedet
palástold – tovább az ebet
a karóhoz! Fordulj inkább,
egyre ritkuló jóakaróidhoz.
Tudhatnád, s talán ezt lesz
legnehezebb megértened:
kóró nem illik menyasszonyi
virágcsokorba, bokrétás
kalapba!