A sárkány a szekrényemben él –
télikabátok, pulcsik mögött,
anya mesélt róla egyszer,
és a sárkány még aznap éjjel
a szekrény mélyére költözött.
Hallottam a neszezést, ahogy
vackol, alvóhelyet keres,
miután anya lekapcsolta a
lámpát, s kiment; odabent,
a szívem táján erre megindult
valami végtelen gombolyag:
a tekeredő fonál lassan körbefont,
akárha ökörnyál,
akárha pókfonál lenne,
és éreztem: fogva tart.
Aztán mégis engedett a félsz,
és megkerestem őt a kabátok mögött,
kiflipózban aludt, akár a macskák,
megbújva pár zoknigalacsin között.
Tenyérbe vettem, betakartam,
láttam, hogy fázik – reszketett,
a holdfényben úgy tűnt:
maroknyi szirom csak,
teste ritmusra lüktetett.
Olyan volt, akár a tűz,
amely hirtelen készül
vetni óriási lángot,
olyan volt, akár a parázs,
mi a szeme helyén világlott.
Anya szerint a sárkány kút mélyén él,
néha meg gonosz emberek szívében fészkel,
és ha kitárja, szárnya a felhőkig,
sőt majdnem az ég pereméig ér fel.
De ez a sárkány napközben csatangolt,
éjjelente meg a szekrényembe bújva
aludta az igazak álmát,
és magával vitt a Tejúton túlra.
Bejártunk űrködöt, csillagfelhőt,
pihentünk holdsarlón ülve percekig,
amik furcsamód óráknak tűntek,
végtelen óráknak éjféltől reggelig.
Lábunkat lógattuk közben az éj vizébe,
mely csak örvénylett, örvénylett feketén,
majd holdkövet gyűjtöttünk mi ketten:
Luna, a sárkányom meg én.