(pörgős)
Felhők fölött, felhők alatt,
azaz felhők közé zárva,
libeg egy kis felhőfolton
égi csiga csigaháza.
Foltfelhőnyi udvarában
csigaforma csigacsúszda,
búgócsiga-forgóhinta,
pörgő hintó, csiga-húzta.
Kelet felé néző ablak
sok a házon, szivárványos,
ki győzné mind megszámlálni,
lényeg az, hogy egy se rácsos.
Fala pörge, tirketarka,
csík hátára csíkot festett
ki a házat kipingálta,
hegyébe meg pöttyöt ejtett.
Ám a csiga tiszta ideg,
hiába a puccos otthon,
amint alá kap a szellő –
hűlt helye a felhőfolton.
Ott tűnik fel, innen látszik,
hol a felhő bolyha kurta,
új a környék, új a lakcím:
Csigadombi Sohautca.
(forgós)
Ni csak, épp araszol ott fenn egy csiga.
Nem meztelen, nem búgó, nem éti. Égi.
Meg édi is, de nem ez a fontos,
hanem hogy égen jár és háza van.
Nem hontalan. Nem bizony. Honos.
Holott hol itt áll a háza, hol ott.
Azaz lebeg. Sodródik erre, arra.
Felhő alá, fölé. Bele egy felhőgomolyba.
Csigánk meg, a nem meztelen,
nem búgó, nem éti, égi, nem érti,
hová tűnik folyton e lak, mialatt ő
– hogy karcsúbbnak tűnjék –
háza nélkül csatangol, azaz csigázik,
pedig ekkor még azon a csöpp felhőn látja,
vesztegel helyben, ahogy egy ház szokott,
kereken, csíkosan, hegyében pöttyel,
keleti falában szivárvány-ablakok,
az ajtaja csillag, a kilincse csillog,
megbillen néha, ahogy a szél alákap,
egyszóval pompás égi csigavacok,
akkorra meg, mire pislant az ember,
azaz csiga, a nem meztelen, nem búgó, nem éti,
eltűnik a felhő, a ház, a szivárvány-foncsor,
csak hűl a hely, ahonnét oda a csigavacok,
vacak a csigakedv, lóg a csigaorr, kocsányon
himbálnak bámész csigaszemek, a ház meg,
akár egy égi bűvész színpadán – odébb,
a pókhasú kumulusz után – tűnik fel ismét,
libeg, fújja a bóra erre-arra, csillog a csillag,
ha szemed félig lehunyod – megláthatod,
de mire kinyitnád, a helyén semmi lenne,
még annál is semmibb, majd némi csillanás,
keskeny sávok a fakó égszegélyen,
csigatalpnyomok, amelyek arra futnak éppen,
amerre ködlik a pöttycsúcsú, csíkos csigaház.