Ha lenne egy cicám,
sohase nyírnám a bajszát,
és a szőrét nem festeném kékre,
pedig egy kék kandúr elég vagány,
legyen bár orosz, lett, avagy japán,
netán tádzsik, észt vagy mongol fajta,
lényeg az: jól látszódjék rajta,
hogy rettenthetetlen kandúrmacska ő,
nem holmi nyimnyám macskanő,
nem holmi katalógus-cicus,
hanem csatakos, bolhás, sebhelyes,
megtépett bundájú, egyszóval fiús,
tehát, ha lenne egy ilyen cicám,
nem zárnám pincébe, padlásra,
nem tömném tejbegrízzel,
és nem üldözném visítva fára
(bár fára én magam se tudnék mászni),
inkább hagynám szabadon járni-
kelni, nyávogva harci dalt énekelni,
kergetve azt, aki nem elég bátor,
ő lenne a hős macska-terminátor,
és ha már lenne egy ilyen cicám,
ilyen csíkos, foltos, lompos,
minden balhéban macska-főkolompos,
amolyan sáros, simlis, cakkos fülű jószág,
egyszerre álomkép, egyszerre valóság,
lehet, hogy Zebulonnak nevezném el,
vagy jobban illenék hozzá a Gereben,
netán a Jocó, a Tas, esetleg Kelemen…
nem is, lehetne inkább Girnyaú Géza
vagy Lopózó Leopold, esetleg Béla,
Béla a Balhés, a Bolhás, a Bársonyos,
soknevű – ahogy a báróké: pár soros,
macskaarisztokrata lenne ez a Béla,
a Bársonyos, a Bolhás, a Balhés,
akinél soha nincs se kard, se halkés,
de karma van neki, éles és végzetes,
termete pedig több mint méretes,
úgy tudna dudálni ez a drága macska,
akár a csárdabéli két civódó dudás,
és tudná: ha kutya jő, nem szégyen a futás,
de egerek után csak szaladjon a gazda,
aki az ebédet nem konzerválva kapja,
neki, a macskának, megteszi nyulas falatka,
aztán meg pókhasún görbül a nyakadba,
majd térdeden dorombol kifulladásig,
amíg csak hagyod, vagy amíg másik
utcabéli kandúr nem nyivákol érte
a kapuban állva, ahol kora reggel kérte,
hogy menne vele Béla portyázni esetleg,
meglesni: Cirmike tányérján maradt-e felesleg,
de a cicád, az a kis nudliképű, csámpás,
dehogyis hagyna ott, akkor se, ha náthás
orrhangon űznéd, hogy „zsidzz ki, de dényleg!”,
csak nyúlna az öledben, mint aki végleg
ott akar maradni – dagasztva, mélán,
álmosan, kócosan, a két füle szétáll…
elvégre szobádban béke van, és meleg,
a verandára jönne csak ki legfeljebb veled,
puha tappanccsal nyomodban tipegne,
kimérten – egy macska minek is sietne,
majd melléd ülve a lépcsősor tetején
lesné, hogy mi motoz a bokor levelén,
árnyéka ott nyúlna árnyad közelében,
te dőlnél, ő nyújtózna, hogy a kettő összeérjen.