(H. Lacinak búcsúzásként a „Felvégre”)
Egyik utolsó közös
„karavános” megnyilvánulásunk
alkalmával a Vajdaságban,
míg a csapat lemaradó tagjaira
várakoztunk Becskereken,
a városközpontban egy
bár-kricsmiben, hol 50-nél
több Marsall-képet,
relikviát számláltunk össze,
de mivel zavart azok közelsége,
hamar kitántorogtunk a három
asztalból és két székből
álló, a főút közvetlen
környezetéhez tartozó
„kerthelyiségbe”. – Kerthelyiség,
röhej – elégedetlenkedtünk –,
de hol itt a kert, a fák,
a cserjék, a virágokról nem
is szólva…
S pontosan emlékszem onnan,
szinte egyazon pillanatban
összenézve, kérdeztük:
– Emlékszel, mikor egy hasonló
összeröffenésen, Lendván,
megunva a tömeget és a szüreti
nyüzsgést, a szőlőhegy felé
sandítottunk, a következő
privát rendezvény színhelyére,
az éppen forrásnak induló
must – leendő újbor – kotyogók
általi potty-totty hangjának
a megtapasztalására…, s amit
a más tájakról összesereglett,
asszonyokból álló társaság
fanyalogva fogadott.
Még mielőtt az ívás egyáltalán
szóba került volna…
A status quókra rímelő
– Nálatok ugye? és a Neked
is két lányod? – kezdetű
eszmecserére utaló kérdéseket
szándékosan kerültük, nem
is annyira érdektelenségből
vagy a korunkból, 30 éves
barátságunkból kifolyólag,
talán tapintatból? egy újabb
készülőben lévő kudarc
eltitkolásában reménykedve,
a családi vonatkozásokat
is kerülve.
– Hagyjuk a következő
találkozásra – olvastuk ki
egymás kissé zavart tekintetéből…
De titokban azért reménykedtünk,
ahogy lassan-lassan
csak-csak belelovaltuk
magunkat a témába,
hogy előbb-utóbb mi ketten
is a kánon részévé
leszünk, csak ki kell várni…
Csak ki kell várni!
Majd ismét szedelőzködtünk,
s rohant velünk a „karaván”
Sziveri vagy talán Gion
falujába, előadni…