ha egyszer kiköltözök én is Németországba,
ezt a várost hagyom el először.
a papucscsoszogós boldogulást hagyom el.
de attól ez a város marad olyan, amilyen volt:
egy dohányszagú öregúr, aki ül, egyre csak ül
a Duna–Tisza–Duna-csatorna partján,
jóval az aranykorán túl, ha kérdezik, unokája
nincsen, csak néhány testvérvárosa, de mind közül
ő vihette volna a legtöbbre, ha nem hal meg Tito,
ha nincs az a fránya háború, csak ezek ne történtek volna –
ül így a csatorna partján, Újvidék és Szabadka
közt, és egyre csak relativizál.
Ha egyszer kiköltözök én is Németországba,
megtanulok valami szakmát. majd csempét
rakok, mert ha ránézek a csempékre,
annak a munkának látható eredményei vannak.
ott nem lesz más, csak centiméterek és milliméterek.
ezt a verset itt például hiába nézem már napok óta,
egyre csak kiáll belőle, egyenetlenné teszi a honvágy –
így hát áthúzom, mintha várostáblán a helységnevet.