Szerző: Maurits Ferenc
el szoktam lopni valami jelentéktelenséget
gyöngyöket beomló házfalakból köveket titokban
építgetem magamnak a fészkem amiben majd
rám talál a kiszáradás
fehér esőt adtak nekünk de savanyút
gyűrűző önzetlenség de az
arcom megtollasodott és viszket
ezt érezheti a föld ha a gyökerek
a gyomromban egy késsel születtem és
könnycseppel a nyelvemen
hatszögű almákkal áldoztak nekem
de nem engedték hogy megérintsem
az ajtófélfát
ha valamire szükségem van csak emelgetem
a kezem de a rókákat az ágy alatt
csak én látom nevetnek ha mondom hogy
meg kell őrizni a szilvamagokat
szétpattannak és kihallatszik
az az időtlen sírás
hogy a vonalak a tenyeremen
idegen vonalakba olvadnának