(Egykori barátaimnak, D.-nek és T.-nek)
Elinduljak, vagy ne? – mindjárt
itt az elején a dilemma,
amikor a szlovén óhaza legszéléről
indulni készültem a soros irodalmi
karavánra, a vajdasági Zentára,
amikor a nem létező határt
mindkét oldalról lezárták.
Majdhogynem megkönnyebbüléssel
fogadtam, mondván, nem kell
az idegbajos „bagázs-bagázs”
firtatóknak a szemébe nézni,
a valutacsempészés gyanúja miatt
a tapizást elviselnem,
egyenruhástul, ha nő is volt
az illető, duplán undorodást
színlelnem, s hosszasan
sóvárognom az elkobzott
pénz után.
Hát akkor kezdjük el a
Karantán karanténverset:
melyhez az ihlet ki tudja
honnan, de éjfél után,
az első álom után jött egy
hajnalban, landoló hír
formájában, átvágva a bácskai
rónán, az alföldi ébredező
akácosokon át, megállván
Petőfinél, Kiskőrösön,
áthatolván a zalai köd birodalmán,
megállván a kihalt Egerszegen,
de mégiscsak itthon ért.
Írjátok, különben sem célszerű
útra kelnem, mert a szerb határ
úgyis zárva (lesz), s akikkel
találkoznál, úgyis izolációt
hirdettek a megosztottság
következményeként, a D. és T. között
továbbra is dúló, sokak szerint
csak amolyan PR-látszat-harc,
már egykori közös barátaikra
is fújnak, kimondva, „ha vele
továbbra is, akkor veled én
már nem”, s más rágalmak
öngerjesztő hevületében…
Szóval (hát mivel mással
lehetne) – visszafordulva
a határról, önmagamba fordulva,
az embargós idők jutnak eszembe,
amikor derékig érő hóban siettek
a magukat jobb és bal latornak
képzelő, mára már volt
barátaim, hogy eljussanak háborús
időkben a közös barátjuk, Sanyi
(Szúnyogh) élesztgetése kapcsán
rendezett emlékünnepségre.
Akkor már sejthettétek, soha
semmi nem lesz úgy, mint előtte
– fax. Sanyi, mennyit csavaroghattunk,
bolyonghattunk volna még együtt –
mondogattátok sűrűn, felidézve
a muravidéki noha és Pali bácsi
megjegyzését a vajdasági emberre
nem jellemző puhányságukról,
esetleg a jó öreg, egykori
kocsmárosnak szervezetükben
titkos betegségre utaló,
pimaszkodó célzásait.
A cinkos karantén és a
fogadási készség
hiányára gyanakodva,
egy régi áthallás is kapóra jött,
(ha nem jöhetsz, gyerekem,
ráérsz ám ősszel
vagy a jövő nyáron stb.),
önmagam nyugtatására,
hogy előbb-utóbb Kishegyes után
talán Bácsföldvárra,
sőt Muzslyára is eljutok,
ja, meg Székelykevére…
Kitekintek hát Karantán
karanténom ablakán, belenyugodva
a megmásíthatatlan sors akaratába,
konszolidált kánonomba süllyedek
vissza, a „lesz még így sem”
újabb, kétes reményvesztett
reményében…