Hebehurgyaságunk átka,
átkarolva egymást sem
érezzük az összefonódást,
a másik ölelése lehull
rólunk, mert örök
„kivagyik” vagyunk.
Inkább – ha lehet, nem a másikban –
magunkban keressük a nacionalistát,
megkerülve minden hazafelé
mutató listát, éltetjük a
bennünk újraszülető fasisztát!
Mert mi örök fasisztává
lettünk, azzá tett
bennünket a versailles-i búcsú,
s tesz fasisztává ma is
a kétrét magyarság,
s a hétrét kételkedés abban,
vajon „testvérünk” ugyan
az-e – ami mi – vagyunk?
Végül arra eszméltünk,
hogy magunk sem tudjuk már,
kik vagyunk, s ebben is
egyfolytában kihagyunk:
gondolat-facsarmánnyá
szelídül minden dalunk,
acsarkodva egymás ellen,
örökkön a másik köldökén-emlőin
csüngve – anyatejjel szívjuk
már utolsó leheletig eredendő
bűnként, vétkünk,
mígnem arcunk is belekékül.
De: egyre ügyelünk:
ne tudja meg soha senki,
hogy „kivagyiságunkban” kik
is vagyunk?!