Szerelemre lobbant egy kis
hetrefüles egérke,
meg is hívta választottját
otthonába, ebédre.
Kitakarított a lyukból
mindenféle kacatot,
végezetül rózsákat vett
két vagy három tucatot.
„Egérszag ellen pont jó lesz”
– szimatolta lelkesen,
csak vázája nem volt hozzá
– elfeledte teljesen.
„Elhintem az ajtó előtt!”
– kapott észbe hirtelen,
„Ne gondolja, hogy egy egér
éppenséggel nincstelen.”
„Igaz, hogy a felmenőim
templomkertből származnak,
ám én már e szekrénysarkot
tekintem a házamnak.”
„Sajt is akad, búzaszem is
áll a csűrben, zsákszámra,
megdézsmálom bármikor, csak
jussak fel a párkányra…”
Így cincogott, miközben a
rózsát szórta szerteszét,
észre sem vette az éppen
betoppanó kedvesét.
Pedig a hölgy lába alatt
rengett a föld rendesen,
ormányával trombitált is
üdvözlésképp, lelkesen.
„Cincogikám, merre bújtál?”
– téblábolt a lyuk körül,
hisz az egér ki se látszott
a sok rózsaszál közül.
Rá is lépett véletlenül
szerelmének lábára,
jó, hogy nem tiport rá annak
összkomfortos házára.
Így is lett nagy ribillió
– lesántult az egérke,
az elefánt sírta: „Te is
ráléphetsz az enyémre!”