Hatvanpár év – na és?
Kit érdekel?! Ha jó acélból van a kés,
pengéjét nem marja rozsda.
Dobjuk félre ezért most a
bút, bánatot, kételyt,
fojtsuk borba a mételyt,
mely önbizalmunkat belülről marja,
s galád módon csak azt akarja
elhitetni, hogy fáklyánk lángja
nem úgy lobog már, mint némely fránya
suhancé, ki előttünk grasszál kopasz fővel,
műveit baseballütővel
írja, s önmagát nyírja ki ifjan inkább,
mint hogy megöregedjen, ritkább
foggal s hajjal járja a világot,
s előre megrágott pépet egyen
dupla hamburger helyett. Ám legyen:
uralják ők a jelent, a trón nekünk
már nem kell, hisz nemcsak jelenünk
van, mint nekik, de nagy múltunk
s dicső jövőnk is, mert mi megtanultunk
élni: nyitott szemmel járni,
a világot nemcsak nézni, hanem látni,
s ítélkezés helyett
némán fejet
hajtani a balgák szenvedése előtt.
Itt, hatvan körül, fejünk lágya is benőtt,
bizonyossággá lett az egykori kétség:
bennünk van, már mi vagyunk
a magasság s a mélység.