a sors mindörökre egy, bármivel
próbálom száműzni az elmúlást.
valaha volt tárgyak, cikázó
villámok: napról napra kevesebb
a szikra, több a számadás.
menni kell, mert kell, a nap felé,
a lélek az ég bölcsőjében pihen.
sosem tud magáról biztosat,
míg a foszló csillagutat járja,
s elveszik az idő rejtelmeiben.
nem kérdezem a láng titkait, hisz
rettentő űr feszül a források között.
hideg csend bódítja halállá
a végtelen tágulást, mely halkan,
észrevétlenül embernek öltözött.
egy mozdulat tenné teljessé a teret,
de széthullik, mielőtt valóra válna.
a hullámok a koponyáig érnek,
s a fénymezőkön átvonul a vágy,
a szenvtelen szigetek üres álma.
mert a sejtés útjának legvégén fel-
száll a köd, a sors gyönyörű üressége,
s hátramarad az eltékozolt használat:
lehettem volna szabad szívű hős,
mehettem volna a tüzes égbe…