vége a találgatásnak. nem
hozza vissza könnyű szél
a bizalmat, a komor tömbházak
tövében nem csillog semmi
megfogható. az élőnek vélt
a mostba ragadt, a teremtett
anyag elképzelve. visszanéz a táj,
ha a más vak. hullámzás, aszály.
kijárat nélküli tó platánfákkal,
üres fémlemez a napon,
feloldozás nélküli plató.
*
felszisszentem, ahogy a vér
kiserkent. akkor jöttél, amikor
nem kellett volna. megroppant
hitem a felületes ragaszkodás-
ban – inkább menj most. mit
keresel a szépen kiszámított
világomban? a helyesnek hitt
másom egészen másképp
válaszolna a kérdésre, vajon
honnan a zúgó csillaghullás,
mennyit fektessek a lüktetésbe.
tehát: nem kéne itt lenned.
holnap szépen magyarázom
a magyarázhatatlant; egészre
ítélve többfelé hogy szakadtam.
beleharapok saját bizalmamba,
sátorként lebegő lombkorona
alatt tudatomtól nyirbált, soha-
megélt ontogenetikai őskoromra
vadászok. könnyű szél be az
ablakon, kifelé hűs elengedés.
szitálnak a titkok, varázsok.