I.
végül a nyelv is meghal.
az emlékek nem idézik fel
a helyes időrendet.
nincs mire hagyatkoznom.
II.
azt hiszem, így veszítettem el
az irányítást saját
sorsom felett. csak úgy jött
egyik mozdulat a másik után.
megrepedt a burok.
végül elhal a nyelv is.
III.
nincs múlt, jelen vagy jövő,
csak a mindennapos robbanás –
koponyám körül tágul
a tűrőképesség.
meghal végül a nyelv is.
hogyan mondhatnám el
az embereknek, akik nincsenek,
hogy bennem nincsenek?
IV.
majd jön a hajnal, hűvös
fénnyel. száguldó villanás,
józan ítéletek. így ébreszt az álom –
milyen történetet meséljek,
ha a történet, mint a kő,
ellenáll a mesének? hosszú év
vár az ész érveire.
V.
a nyelv végül meghal.
az emlékezés talaja
futóhomokká válik.
szerelmes vagyok abba,
ami épp a másik.
a most, mint támasz nélkül a vak.
honnan hova, miből mit?
ugyanott vagyok, ahova írtalak,
lelkem, a szilárd talajú semmiben.
koponyám belül szabad,
koponyám belül falak.