Ülök s gondolkodom, mondá
lágy hang, tehát vagyok.
Ősi bölcsesség, miből venni ma
bárki csak elvétve kíván.
Bonyolult e labirintus, bár
enyém, benne mégis elveszék.
Kóborlok egyre, s keresem, mi bánt.
Világban van az, vagy bennem netán?
Járkálok, s látom a létnek minden búját-baját,
s csontomig ivódik e súlyos kátrány,
mi utamon mind rám ragad.
Ám szívem még ver, s mily tisztán dobog!
Nem szívja magába a szürke dohot…
Elmém szikrázik, s mentené, mi menthető,
vigyázz, ember, mert szétzúz a Teremtő!
Súgja egy hang, fáradozni minek?
Elmossa azt a víz, mit te mentenél.
Minden erőmmel kiáltom, nem, az nem lehet,
táplálni kell a tüzet, hogy mindörökkön égjen!
Álmomból felébredék, s arcom simogatja a kikelet.