Negyedik stáció: nagyszülők
A fák alatt
zöldes köd lebeg,
érkezik már a hajnal. Beteg
nagyapám ilyenkor kezdett köhögni.
Sípoló madármellét
nagyanyám avas vajjal kenegette, fejét
kipolcolta, hogy könnyebben tudjon
alvadt vért köpni.
Jómagam az átizzadt dunna alól lestem,
a gyertyafényben a hústalan testen
hogyan olvad szivárványossá
a zsíros lé, s miként gördül alá
a csontokra kifeszített élő vászonról
egy-egy fényes csöpp. A halál
közelsége nem riasztott.
Több év múltán a Kaszás
épp ilyen aszott,
vézna emberkeként jelent meg álmaimban.
Azóta is éjjelente
itt bujkál a sublótban, néha kéjelegve
ágyamhoz lép,
apadó emlékeimből kitép
kettőt-hármat,
megbolygatja azt a párat is,
ami még megmaradt,
csukott szemembe bámul,
horkant, szellent,
s aztán vihogva
elszalad…