Új verset kezdtem írni. Minek?
Úgysem mutatom meg senkinek
a lelkem, miként csíráznak
a belé hullott magok,
hisz sokszor
magam sem vagyok
tisztában, vajon búza-e
vagy konkoly kapott erőre, s
burjánzó tüskéim
mennyit fojtanak
meg belőle. Betonfalak
mögött őrzöm e kertet,
s rejtett terméseit
késve szedem, midőn már
ki-kihagy a szívem s az eszem,
és bár folyvást kutatom,
nem találom a hibát,
melyet manipulált
génjeink rejtenek,
s amely a szent
harmónia helyett
mindent a káosz felé terel.
A kimondott szóra
már nem felel
a másik, csak a zaj van,
s végül e hangzavarban
elhallgatnak a dalnokok s az
Angyalok.
Utóbb mégis írok, hátha
megértem, ma miért
vagyok, ha holnap
már nem vagyok.