kopasz tatinak
tűr még a tenger,
ahogyan te mondtad. szeretném hallani
szádból e szavakat.
nem a papírról, amit
meghagytál az utókornak azért,
hogy később tudjanak rólad.
sokat tettél, hogy a tenger kékje el ne tűnjön,
de ki fog tenni azért, hogy sarjaink számára is,
évszázadok múlva is tündököljön?
nehéz a szó, s a légzés lassul.
nem tudom, mivel társul e fájdalom,
hogy a kezed már tizennégy éve nem foghatom.
de bízok benne, hogy e metaforát
csak figyelmeztetésképp vetetted lapodra.
tennünk kell azért, hogy ne vessen vissza
a tenger minket mérges tekintetével
a habokból a kőpartra.
merre haladunk, milyen úton,
nem tudhatjuk.
fejünk felemelve turakodunk
előre, csak előre.
saját érdekeinket nézve
nem gondolunk a jövőre.
segíts, hogy hiányod tanítson meg minket
minden emberi dologra,
ami benned megvolt.
sajnálom, hogy elmentél.
annyi mindent szeretnék még tudni a világról.
és rólad.
mit, hogyan, miért, és legfőképpen,
mi vezetett el téged oda,
amikor a csúcson voltál.
megmutattad, hogy a mély tengerből is fel lehet
törni.
csodállak. a mai napig.
szavaid iszom.
tudásod irigylem.
azt a mértékességet, amit mindig
magaddal hordoztál.
és nem szégyellted, aki vagy.
ami vagy.
nem sodródtál az árral.
hiányzol,
és a kín mindennap leválaszt egy
picike darabot a szívemből.
ugyanakkor vissza is tesz.
a tengered visszamossa.
hátrahagyott verseiddel,
gondolataiddal,
bölcsességeddel
és a világ iránti szereteteddel.
víz vagy számomra,
és szomjazok.
a víz az ember lételeme.
nem maradunk fenn nélküle,
de pocsékoljuk, károsítjuk.
ő meg csak tűri, tűri az emberiséget.
lehet, egy nap víz sem lesz.
ezt a nélkülözést még nem ismerem,
de te is pótolhatatlan vagy számomra,
mint a végeláthatatlan víz,
mint a tenger.