A szikár tevenyereg zsoltára

 

Addig szemlélem távcsövemen
keresztül az égi magasságot,
míg a szemem is belekáprázik,
azt sem tudom már, mit látok pontosan,
nappal csak úgy kóválygok
a kialvatlanságtól, fejemben
sistergő csillagok kergetőznek,
annyira próbálom megérteni
bolygók pályáját, titkos égi útját,
a színarannyal égboltra rótt ábécé
üzenetét, egészen belebolondulok!
Árkus papirost, tintát, tollat
hozatok a szolgákkal, rajzolok,
számolok, mikor tűnnek fel azok a jelek,
melyek szerint, ahogy a régi bölcsek
megjövendölték, ég és föld összeér,
a mennybolt szeretete túlcsordul,
leömlik a földre, közénk jön,
körünkben időzik.
Akkor majd
az idők beteljesednek,
és Isten nem lesz távol,
hanem odalép mellénk,
kezünkkel megérinthetjük,
mint kedvesünk vállát,
szemünkkel láthatjuk,
mint bármelyik barátunkat,
kérdezhetünk tőle, és ő válaszol,
mintha csak egy lenne a földön járók sorából.
A végtelen végessé lesz,
a halhatatlan halandóvá,
a mérhetetlen mérhetővé,
az időtlen időben létezővé,
a felfoghatatlan befogadhatóvá,
a megközelíthetetlen közelivé.
Egyet látok csak,
egy dolog lebeg szemem előtt szüntelen,
nagy fényesség, amelyben összetalálkozik
két olyan ragyogó égi uraság,
mint a Jupiter és a Szaturnusz,
akik a Halaknak díszes csarnokában
háromszor is keresztezik
egymás fenséges útját.
Mint amikor két hatalmas király
vizitel egymásnál tisztelettel
ceremóniás egyeztetések után,
soha nem látott pompával,
drágakövekkel kirakott hintókkal,
arannyal felszerszámozott lovak
seregével, selyembe-bársonyba öltözött
harcosok tengere özönlik,
villognak díszes fegyverzetek,
tollal ékesített sisakok és vértek,
bármerre néz az ember, szikra pattog,
zenészek sokasága ontja a jó muzsikát,
mert meg akarják mutatni egymásnak,
mert meg akarják mutatni a szájtátiaknak,
micsoda gazdagság és bőség
csap itt össze, elárasztják egymást
ajándékokkal, a legdrágább és a legfinomabb
sem elég drága és finom,
hogy elregélje országuk nagyszerűségét.
Így tesz ki majd magáért a két magasztos csillag,
fényüket egyesítve rajzolják meg az égi utat,
melynek földi leképeződésén elindulhat
az Istentől született felé bárki,
aki annyira éhezi és szomjazza az igazságot,
hogy képtelen otthon ülni, várni,
aki annyira kíváncsi arra,
milyen szándékkal jön a Teremtő hozzánk,
hogy néz ki, milyen hatalom övezi,
milyen hallatlan csodák kísérik,
milyen soha nem látott hangzás és muzsika
öleli körbe, milyen ragyogás övezi,
melybe belekáprázik
bárki sírba szálló földi lény tekintete!
Hiszen ha meggondoljuk,
hogy az Isten lángot prüszkölő,
szilaj vulkánokból fűzött nyakláncot,
hogy tejfehér fellegek és patyolattiszta
ködök lepleibe burkolódzik,
ha eszünkbe vesszük,
hogy szüntelen hánykolódó
tajtékos, türkiz tenger az ő fürdővize,
hogy derengő, óriás jéghegyekkel hűti
felhevült homlokát,
és fodrozódva csillámló homokdűnék
forróságával melengeti gémberedett kezét,
ha ráeszmélünk,
hogy a hústömbnyi elefántok,
a mérges oroszlánok, a prüszkölő vízilovak
mind parányi játékszerek előtte,
hogy két ujjal kiemeli a vízből a bálnát,
hogy egyetlen fuvallata lemezteleníti a fákat,
hogy egyetlen villáma szénné éget erdőket,
hogy egyetlen ásításától kicsap a tenger,
és városokat mos el,
máris olyan szédítő távlatok
szemléletébe keveredtünk,
melyekbe a földi felfogóképesség
jószerivel belebicsaklik.
Az ember, ez a hangyányi lény,
akinek élete, mint a füst,
akinek napjai, mint a forró kőre sistergő víz,
jobban teszi, ha vigyáz arra, ami az övé,
ami ma még megadatik,
s holnap már elvétetik,
bölcs tehát az, aki ki se mozdul
biztonságos rejtekéből,
ahol családja körében élhet,
ahol megvan mindene,
ami szem-száj ingere,
földje terem eleget,
szolgái szorgalmasak,
szakácsai jól főznek,
írnokai pedig beszáguldják a világot,
és minden valamirevaló könyvet
lemásolnak neki,
hogy elméjét futtathassa a lapokon,
töprenghessen és gyönyörködjék.
Joggal kérdezitek tehát, minek is indultam el,
kockára téve mindent,
vadállatok és rablók prédájául kínálva magam,
puha ágyamat kemény fekhelyekre cserélve,
süppedő karszékemet szikár tevenyeregre,
biztos tetőmet sivatagi szélre,
áztató esőre, szikkasztó napsütésre,
kövér asztalom étkeit pedig
hitvány, ízetlen, bizonytalan
s méregdrága úti étkekre.
Hát mert, tudjátok meg,
bölcs, aki beéri kevéssel,
ám a bölcsnél bölcsebb az,
aki a többnél is többet akar,
aki kíváncsi mindenek végső okára,
mindenek kezdetére,
arra, kinek lehelete eleveníti az embert.
Társaimmal mit veszekedtünk az odavezető úton!
Tanulj az én esetemből, emberfia,
s csak nálad ostobább kísérőkkel
kelj útra, mert okosságod birtokában
bizton meggyőzöd őket,
merre kell menni,
míg valóban bölcsekkel
sosem jutsz dűlőre,
mindegyiknek van egy még tudósabb
gondolata, s nem haladtok
egy tapodtat sem, egyre
folytatódik a perpatvar.
Mégse fogadd meg előbbi szavam, emberfia,
mert hasznára voltunk ám egymásnak,
hol egyikünknek, hol másikunknak
lett igaza, összeadódott hármunk
okossága, s így is kis híján rövid lett mindig,
ám a Mindenható, ki, úgy tűnik,
szívén viselte, hogy rátaláljunk,
épp a kellő pillanatban
toldotta meg a hiányzó arasszal
tökéletlen bölcsességünket.
Jártunk Heródesnél, keresvén
a legszentebb királyt,
de mit sem értett beszédünkből az ostoba,
annyit kért csupán,
hogy mindenképp meséljük el neki,
hol találtuk az eljövendő fejedelmet,
mert tiszteletét tenné nála ő maga is.
Hej, ott, Betlehemben
kellett igazán a bölcsesség,
mi több, ott már kárunkra volt szinte
a ménkű sok okosság,
hisz az Isten oktalanságát
csak nagy nehezen érthettük meg miatta.
A mindenség Ura kiszolgáltatta
önmagát kényre-kedvre,
tegyünk vele, amit csak szeretnénk,
erő helyett kicsinység,
bíborköntös helyett meztelenség,
méltó szavak helyett sírdogálás,
tisztaság helyett bepiszkítás,
tudás helyett édes tudatlanság.
Úgyhogy a visszaúton volt mit okulnunk,
volt mit felejtenünk,
rágtuk, egyre rágtuk magunkban
az Isten bölcsességen túli bölcsességét,
amellyel miránk bízta magát,
hogy rábízzuk magunkat,
elölről kezdte, hogy újrakezdhessük,
átélt mindent velünk,
hogy újraélhessünk mindent vele,
lehozta a földre a mennyet,
hogy együtt felvigyük
a mennybe a földet.
És arra is gondja volt,
hogy visszafelé mentünkben
kikerüljük a hatalmasságot,
aki Isten vérére szomjazott.

 

Oroszi Armand

Az ősz gyűlölete

Tüdőd ólommal megtöltő köd, üresedő nedves táj, hol nincs más, csak kopasz bokrok és fák. A hulló leveleket nézvén mutatkozik egy-egy üzenet: meglásd,...

Oroszi Armand

Az ősz gyűlölete

Tüdőd ólommal megtöltő köd, üresedő nedves táj, hol nincs más, csak kopasz bokrok és fák. A hulló leveleket nézvén mutatkozik egy-egy üzenet: meglásd,...

Oroszi Armand

Nyár végi merengés

Hol vagy? Merre? Otthon, innen messze. Szikrázóan kéklő szemeid emléke csupán az, mi fejemnek sötét odvát áldott fénnyel telíti meg. S lángra gyúl...

Oroszi Armand

Nyár végi merengés

Hol vagy? Merre? Otthon, innen messze. Szikrázóan kéklő szemeid emléke csupán az, mi fejemnek sötét odvát áldott fénnyel telíti meg. S lángra gyúl...

Smit Edit

A Perseidák elé

Azt mondod, most összegezzünk: hagyjuk, hogy a források, sziklák, várfalak és hegyek megtalálják a nyarunkban a helyüket. A túrákat és a fürdőzést befőttnek...

Smit Edit

A Perseidák elé

Azt mondod, most összegezzünk: hagyjuk, hogy a források, sziklák, várfalak és hegyek megtalálják a nyarunkban a helyüket. A túrákat és a fürdőzést befőttnek...

Smit Edit

Belenőttél

Belenőttél, fiam, apám ingébe, a váll szélessége pont jó. Vedd fel, hadd lássam benned, a kritikus hangod már úgyis idézi őt. Alkatra más vagy, de rövid...

Smit Edit

Belenőttél

Belenőttél, fiam, apám ingébe, a váll szélessége pont jó. Vedd fel, hadd lássam benned, a kritikus hangod már úgyis idézi őt. Alkatra más vagy, de rövid...

Smit Edit

Katonakórház

A nagymama szerint ok és könnyek nélkül ordítottam az előszoba lépcsőjén ülve. Anyám szerint fájdalmasan, de elutasítón. Keresztanyám biztosan tudta, hogy nem adtak...

Smit Edit

Katonakórház

A nagymama szerint ok és könnyek nélkül ordítottam az előszoba lépcsőjén ülve. Anyám szerint fájdalmasan, de elutasítón. Keresztanyám biztosan tudta, hogy nem adtak...

Bence Lajos

Pannonius végső búcsúja Váradtól

(Medvedgrád felé)   Uram, mi lehet még?! Lehet, még egy búcsú, talán utolsó, de, Társaim, ne iparkodjunk, ne ösztökéljen a vágy senkit, hogy fogyjon az út, s...

Bence Lajos

Pannonius végső búcsúja Váradtól

(Medvedgrád felé)   Uram, mi lehet még?! Lehet, még egy búcsú, talán utolsó, de, Társaim, ne iparkodjunk, ne ösztökéljen a vágy senkit, hogy fogyjon az út, s...

Sinkovits Péter

Kerti ünnepség st. Cloud-ban

a kapcsolók a legfontosabbak ha ezeket tudja az ember merre vannak a lakásban már otthon is van ezen túlmenően nem árt ismerni a heti rádióműsort aláhúzgálni a fontosabb...

Sinkovits Péter

Kerti ünnepség st. Cloud-ban

a kapcsolók a legfontosabbak ha ezeket tudja az ember merre vannak a lakásban már otthon is van ezen túlmenően nem árt ismerni a heti rádióműsort aláhúzgálni a fontosabb...

Sinkovits Péter

A látó mozdulatlan

amikor eső csapdos isten tapsol az embernek mosott ingét lobogtatja végtelen időkben   árbóckosárból figyelve a megosztható pillanat

Sinkovits Péter

A látó mozdulatlan

amikor eső csapdos isten tapsol az embernek mosott ingét lobogtatja végtelen időkben   árbóckosárból figyelve a megosztható pillanat

Sinkovits Péter

A sóvárgó

akit az ég megérint hallása vak nézése égő mégis úgy bújik fészkébe riadt madárként mint büszke sólyom

Sinkovits Péter

A sóvárgó

akit az ég megérint hallása vak nézése égő mégis úgy bújik fészkébe riadt madárként mint büszke sólyom

Klemm József

Az aggok dicsérete

Hatvanpár év – na és? Kit érdekel?! Ha jó acélból van a kés, pengéjét nem marja rozsda. Dobjuk félre ezért most a bút, bánatot, kételyt, fojtsuk...

Klemm József

Az aggok dicsérete

Hatvanpár év – na és? Kit érdekel?! Ha jó acélból van a kés, pengéjét nem marja rozsda. Dobjuk félre ezért most a bút, bánatot, kételyt, fojtsuk...