Kisfiam, a Halál bölcsődéjébe adlak.
Bort iszom és jeges a homlokom.
Nézek a vonatablakon át: kaparó-nyakú
varjak tépik ki a föld jajduló húsából
a csírás magot. A tekintet tántorog, elesik.
Messzi az ég, kék-hideg és magos,
ahogy egyszerre mindenünkből kitakar.
Forgunk a ragyogás kaszái között
anyáddal, mint akiknek már mindegy
tovább.
S a tehetetlenség szégyen-bordázata alatt
felnősz bennünk, nagyobbra és szelídebbre,
mint a katonák.
Belé költözöl árnyékunkba – ruhád is legyen,
nyomorunkban mezítlenségeddel minket
meg ne alázz.
Belé költözöl emlékezetünkbe – nehogy az
idő szüntelenül megnyíló csapóajtóin át
visszahullj a semmibe.
Ha már a létezés üvegablakához nyomtad
parányi orrod: a Rachel-sírású asszonyt tekintsd!
Tántorgó szíve alatt kialudt a betlehemi csillag,
szeméből nehéz könnyek peregnek a holdba.
Fölötte verdesnek csorba arcú angyalok,
fölverik a csönd zománcos vizeit,
ébresztik a vörös liliomokat, halott-nélküli
éjszakánkon érette, érted ők virrasszanak!
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mint hajnali szemétdombon részeg guberáló,
keresem a szavakat, a pontost, igazat
és tompa agyamhoz verem őket.
Életünk – a szabályossá szerkesztődő mondatok
halálos ragozással összecsapódtak fölötted.
Imbolygunk árván, mint a gyertya-láng.
Asszonyom tenger-combján a vér barnuló
szigetei.
A fákon arany-ágak, az égen hamis csillag.
Megyünk, mi két kis megalázott, mint
ama család, tovább – hallgató rongyainkban.