Mert úgyis elfelejtenek
minket – mondtad,
fekete föld alá rejtenek, és
megtapossák a rögöt deszkakoporsónk
fölött, hogy a bűnössel együtt
a bűnöket is
elrejthessék, s aztán jöhet
néhány szép szó, hogy
mennyire jó volt e holt
lélek, micsoda erények
díszítették, melyek elsők között
elsővé tették, s a felsőbb körök
többször is kezet
ráztak vele, s ha nem is aranyat,
de fényes rezet
aggattak mellére; most csak ez maradt
utána, egy
vérvörös bársonypárna,
s rajta csörömpölő fémcsillagok,
de hol vannak amazok,
a lelke tüzében égők,
az öröktől fénylők,
melyeknek én vagyok
tanúja? Talán az égre
tűzi ki őket, vagy kiszúrja
velük a kövér felhőket,
zokogjanak helyettünk
is, vagy az Úr
trónusa elé szórja, kacagva,
hadd sikongjon az angyalok
apraja-nagyja, s kapkodja szét
lelke gyümölcsét,
hisz a nagy megmérettetés előtt
úgyis ledob magáról minden létezőt,
hogy a nemlétben újra szűz-
maga lehessen, mert a tűz,
a szent kohó, leéget
minden salakot, aszott
kérget, durva formát, s a lélek
immár gyermek-tisztán tér odébb,
hol a Fölséges két
utat kínál választás végett:
a nagy egységet, melyben a lét
többé nem lenne, mert elmerül,
minden Őbenne,
s a másikat, mely oly ismerős,
hisz ott az ős-
agyag vár, a sár, a dagasztható,
hol millió részre osztható az
oszthatatlan, s hol az anyagban
s az időben megint szent vagy bűnös,
de rab rab leszel;
ott állva, mint száz vagy százezer
alkalommal korábban,
döntésed közös döntésünkké válik:
s miközben a nem szűnő halál-nászban
lassan szétmállik
régi testünk, énünk
elvesztésétől félve,
új anyaméhet veszünk bérbe, hogy
ismét világra szülessünk.