Hozzám koccantál.
Hermetikusan zárt kagylók sodródnak
szakadatlanul a torkolat felé az iszapban,
a végtelenben soha nem találkozó,
párhuzamos folyóutak medrében.
Hozzám koccantál.
Egy látszatdeltában máris kunyhót tákoltunk.
Puha macskaszőrrel bélelted ki,
a légterét is vastagon körbeburkolta.
Boldogan vállaltam a fulladás
kockázatát – az alapok szilárdan
megálltak a hold ferde tengelyében.
Beköltöztünk.
Hozzám koccantál.
Begyújtottam a kandallóba,
te feltetted főni a vacsorát.
Nyúlszívragu csirkebecsinálttal.
Aztán mindennap ugyanaz,
így étvágyamat hamar elvesztettem.
Holtág ezüst lankáján vagy a
vadvíz iszapos medrében?
Étvágyamat túl hamar elvesztettem.
Csikorgó ágyrugók, kopott
panelpadlatok, csak a feltáruló
kehely bíborködös pokla
maradt mindennapjaim koronájául.
Hozzám koccantál.
Amikor már sokadszorra: méla
álomkagylóm mégis észrevett;
az iszap sodrában feléd fordult,
páncélhéja végre megrepedt…
Évek teltek így. Tenyerem tomporodon,
csípődön, keresztem árnyékát lassan,
óvón rád vetem. Ám sajgó hiányom,
ím, végigzúg a hervadt réteken.
Mert hiszen te élsz: én már csak
létezem. A vákuum bennem visszaáll.
Az utolsó szál, én édes Ariadném:
elszakadt. Légszomjam hiánya a követ
páncéljába visszazárja – annyira sajnálom:
Az odabent lüktetve doromboló,
ajándékul ígért vörös perzsa kiscicát
mindmáig képtelen vagyok kiemelni,
puhán, gyengéden tenyeredre ejteni.
Angyal. Hozzám koccantál.
Érintésed frissen vasalt párnahuzat,
reggelire facsart fanyar koffeinmosoly,
acélkék cigarettafüst, moccanás, morgás,
tétova másnapos érintések tarkótájon,
csípőm a csípődön, körmöd csigolyámban.
Rumba merített matrózkesergő a türkiz
alkonyatban: a holnap csalfa ígérete jó
reggeltet köszön mélabús mindannyiunkra.
(De csituljatok szárnyaim:
csipongó madárka immár ketrecen
innen, se túl nem hallatik.
A föld feletti város alatt
e korcs kutya lustán hasra
veti magát.
A vörös perzsa macska lassan
visszahúzza karmait.)