foszlányok galaxisában jártam,
égi boltozatból a nagy derű áradt.
csillagszelek járták át a tág teret,
felderengett a hűvös, mély távlat.
minden vég mögött ott az út mögé,
tekintetemtől hasadt fel a fátyol.
addig bonthatom koponyám falait,
míg megszabadulok az evilágtól.
érzékeimet becsapja a híg látszat,
mert minden egy és egy a minden.
kívül a szétesés hideg hazugsága,
az egység megváltása ereinkben.
de az egészcsendtől hajlik a horizont,
nem hagy a szilánkosság kísértése.
embernek lenni: ismerni a halált,
az örökre mulandó megszeretése.
önmagam előtt mentem az úton
elhagyott, ismeretlen, vidéken.
hátranéztem rám, vagyok-e még,
van-e a moston kívül töredékem.
lehet-e cél a kételkedés biztonsága,
utaztam a nap felé kemény légben.
fönt elúsztak fehér felhőországok,
és csak a láthatatlan túloldalt néztem.
mert a teljesség sosem elérhető,
megéget, kiejted hitvány kezedből.
a teljesség ott van, ahol sosem lehet:
jelek a szférákon túli fentről.
azzal veszted el, hogy úgy akarod,
azzal, hogy halkan megfigyelnéd.
akkor nyered el, ha már nem kell,
és elengeded, mielőtt felemel.