A hagyományok erejéről és a történelem értékeiről a Délvidéken
Nézzétek őket, hazám ifjúsága,
Példáikat – és lelkesedjetek! (Dömötör Pál: Prolog, 1895)
Izgalmas időket élünk a Kárpát-medencében, egy kínokban gazdag, rettenetes évszázad után emelkedő időkben, derűs arccal néz a magyarság az eljövendő idők elé: évtizede immár, hogy megfontolt politika mentén folyik a nemzetegyesítés kísérlete. Korai még jóslatokba bocsátkozni a végkimenetelt illetően, a magyar nemzet országhatáron belüli és az utódállamokba szakadt részének közös igyekezete és elszántsága azonban derűre ad okot. Kárpátalja magyarságának nyakába ugyan – a szovjet bolseviki örökség nyomán – újfent elképesztő megpróbáltatások szakadtak, Erdély és Partium magyar közössége a meg-megújuló román nacionalizmus súlya alatt keresi a fölszabadulás, a fölemelkedés lehetőségét, a Bácska és a Bánság magyarsága – az anyaország támogatásával – gazdasági pozícióit erősítve az egykori Jugoszlávia romjain igyekszik elviselhető életet teremteni magának a szülőföldjén, miközben a horvátországi Drávaszög és a szlovéniai Muravidék erősen megfogyatkozott magyar közösségének kiváló értelmisége az intézményteremtés, a közélet megszervezésének lázában ég. Küzdjön az utódállamok magyarsága háborús uszítók, soviniszta indulatok, gazdasági elszegényedés vagy a múltból öröklött előítéletek ellen, a közösség társadalmi-politikai vezetői mindenütt felismerték: csak a megtartó hagyományok meglelése és ápolása, csak a történelmi örökség őszinte és leplezetlen vállalása adhat erőt a szellemi-lelki megújuláshoz. Az úzvölgyi katonatemetőben megtapasztalt sírgyalázó indulatok ellen is csak a halott hőseink, apáink és nagyapáink emlékével fölvértezve lehet eredményesen küzdeni. A példa nyomán látni kell: évszázados indulatok fogják nehezíteni a magyar nemzeti kibontakozást; ezért csak a végsőkig higgadt elszántsággal, de töretlen elhatározással lehet haladni a megkezdett úton.
A bácskai és a bánsági magyarok napjainkban ugyan érezhető bizonytalansággal, de erős hittel és elszántsággal a hagyományok fölkutatásában s a közös örökség meglelésében látják a kibontakozás, a megújulás lehetőségét. A nyár folyamán – talán a legrégibb időkre visszatekintő temerini Illés-napi ünnep rendezvényeinek példája nyomán – egyre gyakrabban hallhatunk olyan találkozókról, ünnepekről, búcsúkról és rendezvényekről, amelyek a közösség öntudatának építését és erősítését tekintik elsődleges feladatuknak. Egymást követték a hagyományos aratóünnepségek és az aratóversenyek, Törökfaluban kenyérszentelő ünnepség keretében emelték az ég felé az új kenyeret, miközben a bácskai és bánsági magyar gazdák búzaadományaikkal tekintélyes karéjt illesztettek a Kárpát-medencei összetartozást jelképező Magyarok Kenyeréhez. A gyermekek és a fiatalok számára szervezett népzenei és néptánctáborokban sok száz fiatal tanulta zenei anyanyelvét, a Juhász zenekar működésének huszadik évét ünnepelte, miközben az ismert és népszerű Fokos zenekar a múlt századi hangzásvilág értékei után kutatva Óbecse népzenei hagyatékát tartalmazó cédét jelentetett meg. A topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ 25. jubiláris Batyu táborát szervezte meg, a pacséri Református Tábor Gyere utánam, lépj a nyomdokaimba! jelmondattal szervezett találkozót, Bogaras pedig a Jézus Barát Gyalogtúra tábornak adott otthont. A zentai Történelmi Levéltár és az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark közösen Élő archívumok – A közös kulturális örökség ereklyéi elnevezéssel szervezett tanfolyamot a fiatalok számára.
Gomboson minden eddiginél sikeresebb Búcsúi Napokat szerveztek, megrendezték az Oromiak Harmadik Világtalálkozóját, Tóbán megtartották az elszármazottak VI. találkozóját, Hajdújáráson pedig fesztivál keretében emlékeztek Rózsa Sándorra, miközben falvainkban egyre népszerűbbek a Szent Iván-napi hagyományidéző rendezvények. Radanovácon felszentelték a hívek adományából épült Szent Család-templomot, Szenttamáson szentmisén emlékeztek a település nevét adó apostolra, Magyarcsernyén a falunap keretében hálaadó szentmisén idézték föl a Szent Ágota-templom százhetvenöt éves történetét, Temerinben megünnepelték az Illés-napi fogadalmat, miközben mindenütt javában tartanak az előkészületek a tekiai Havas Boldogasszony 1881-ben épített neogótikus templomának augusztusi búcsújára. Kishegyesen az Anna-napi rendezvénysorozat keretében megünnepelték a falu újratelepítésének 250. évfordulóját, Székelykevén a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület hetven éve tartó folyamatos munkásságára szoboravatással emlékeztek, az aracsi pusztatemplomnál rendezett ünnepségen pedig bejelentették: a magyar kormány 1,7 milliárd forintos támogatásából mintegy 250 milliót az aracsi pusztatemplom rendbetételére fordítanak. A hegyesi csata 170. évfordulóján a szabadságharc utolsó győztes csatájára emlékeztek, s az emlékhelyen megkoszorúzták Guyon Richárd honvédtábornok mellszobrát. A nándorfehérvári győztes csata emléknapján Zimonyban felavatták Hunyadi János szobrát: „A győzelmeinket kell ünnepelni” – hangoztatták az ünnepség résztvevői. Zentán értékeink megmentése érdekében hímzősablon-mintaszúró és előnyomó műhelyt adtak át az érdeklődő nagyközönségnek. „A múltunkról mindig beszélni kell” – fogalmazták meg a palicsi filmfesztivál szervezői. Se szeri, se száma a hagyományainkra emlékező, emlékeztető rendezvényeknek!
A népi emlékezet a tájainkon láthatóan messze előtte jár a tudományos életnek. Bácska- és Bánság-szerte emlékeznek a betelepülés eseményeire, miközben nincs tudományos történeti kutatásunk a török hódoltságot lezáró 1697-es zentai csata utáni időkről. Templomépítésre, egyházi közösségek megalakulására emlékezünk, hellyel-közzel szó esik egy-egy jeles, kiemelkedő egyházi méltóság életéről is, miközben nincs tudományos kutatásokon alapuló egyháztörténeti könyvtárunk. Régen megvívott, nagy háborúk és csaták dicsősége kápráztatja el múltat és jövendőt egyszerre fürkésző tekintetünket, miközben egyetlen, mai kutatások alapján megírt kötetet sem ismerek, amely a XVIII. vagy XIX. századi társadalomtörténetünkkel foglalkozna. S egyetlen kötetet sem tudok leemelni a polcomról, amely az 1867-es kiegyezést követő, nemzeti újjászületés történetének részleteit tárgyalná, holott iskolák, tanszékek és tudományos műhelyek feladata lenne a történeti és népismereti kutatások feltételeinek megteremtése.
Istennek és embernek tetsző dolog a helyi hagyományok felkutatása, megújítása és megőrzése, s az sem lehet kérdés, hogy a családi emlékezet egyik legfontosabb forrása az önismeretnek – de önmagában kevés a határozott közösségépítéshez. A közösség társadalmi-politikai önmeghatározásához határozott múlt- és történelemismeretre van szükség, ahogyan Széchenyi István mondta: a kiművelt emberfők sokasága teszi a nemzetet. Ez a „történelmi öntudat” az, ami a trianoni döntést követően, 1920 után a vidékünkön radikálisan megszakadt, s amit egy kerek évszázadon át az éppen aktuális rezsimek nekünk is, elődeinknek is, szigorúan tiltottak, még a rejtegetését is kegyetlenül megtorolták. Meg lehet óvni a további pusztulástól az aracsi pusztatemplomot, de a reá épülő történelmi emlékezés nélkül az elkövetkező évszázadban is csak rom marad. Az aracsi pusztatemplom csak bennünk, a délvidéki magyarság lelkében épülhet újjá, és töltheti be nemzetünk életében vállalt hivatását!
Időtálló értékeink
Valódi örökségünk, az a polgári értékrend, amely a kiegyezést követő fél évszázadban a Délvidéken kialakult, pontosan leírható! Az 1867 utáni délvidéki vármegyékben, Bácskában, Temes és Torontál vármegyében rövid idő alatt kialakult a vármegye közigazgatási rendszere, helyreállt a jogszolgáltatás rendje, és megteremtődtek a gazdasági élet működésének feltételei, létrejöttek a mezőgazdaság és az ipar működését biztosító bankok és hitelintézmények, s a közélet egyik meghatározó feltételeként kialakult a sajtóipar, vállalkozói érdekeltséggel nyomdák, lap- és könyvkiadó cégek létesültek. Mindezek együttesen szolgálták az alapot a déli vármegyék magyar kulturális fölvirágzásának: iskolák, egyházi és polgári egyesületek, olvasókörök és tudományos műhelyek létesültek, s közöttük a kiemelkedő szerepet az a 8–10 főgimnázium töltötte be, melynek tanári közössége megteremtette a Bácska és a környező vármegyék magas színvonalú magyar kultúráját.
Az akkor már közel másfél évszázados múltra visszatekintő szabadkai gimnázium, majd főgimnázium mellett 1872-ben Zomborban és Újvidéken, 1876-ban Zentán, néhány évvel később, a katonai határőrvidék felszámolását követően, az 1870-es évek végén Pancsován, 1875-ben Fehértemplomban, 1877-ben pedig Nagykikindán is létrehozták a magyar tannyelvű főgimnáziumot, ahová oktatónak – kultúrateremtő feladattal – a kultuszminisztérium a korszak legkiválóbb tudós tanárait helyezte ki. Így került Szabadkára Jámbor Pál után Iványi István, a történelem és Toncs Gusztáv, az irodalom és a bölcselet tanára, Pancsovára Kiss Lajos, a történelem és a földrajz, Románecz Mihály, a magyar nyelv, az irodalomtörténet és a történelem, Tordai György, a földrajz és a történelem, Vizoly Zakariás, a német nyelv és irodalomtörténet, Wigand János, a magyar és a német nyelv és az irodalomtörténet tanára mellett Fináczy Ernő bölcsésztudor, a görög és latin nyelv tanára, Nagykikindára Morvay Győző bölcseleti doktor, a latin, a német nyelv, valamint a magyar nyelv és irodalom tanára, Fehértemplomba pedig Bászel Aurél, a görög és a latin nyelv, Vajda Károly, a klasszika-filológia, Király Pál, a magyar történelem, Téglás Gábor, a régészet tanára mellett Sziklay Ferenc kiváló író, a magyar irodalom tanára. Mellettük az újvidéki polgári iskola tanáraként Avar Gyula, a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tanára volt meghatározó egyénisége a bácskai és a bánsági középiskoláknak. Közöttük elvétve akadtak olyanok, akik a saját szülővárosukban oktathatták a tudományokra az ifjú nemzedékeket: Radics György előbb Szabadkán, majd Zomborban, Loósz István Szabadkán, a tanári pályáját Baján kezdő Margalits Ede, a szláv nyelvek, a latin, a történelem és a magyar irodalom tanára ugyancsak Zomborban, a bajai születésű Erődi Dániel pedig Nagykikindán kapott főgimnáziumi katedrát, velük egy időben a szabadkai Frankl István közmegelégedésre tizenhét évig állt az újvidéki magyar főgimnázium élén. Hogy az ország más részeiről a délvidéki középiskolákba helyezett tanárok többségének nem volt idegen a táj, bizonyítja Románecz Mihály Végbeli ének című költeményének részlete, melyben hangsúlyozta: a távoli Felvidékről érkezett ugyan a Duna-tájra, de a középkori nagy csaták és a török háborúkat megidéző hősi énekek vidékén igazi otthonra lelt. „Szeretlek, oh én honom véghatára, / Szívem benned sok örömét lelte: / S népedért is ajkam kél imára: / – Szállja meg Szibinyáni lelke!” – írta a Pancsovára érkezésének évében, 1883-ban a helyi Végvidék című lapban. Irodalmunkat Gozsdu Elek és Papp Dániel művei mellett Csupor Gyula, Kanizsai Ferenc, Sz. Szigethy Vilmos, Scossa Dezső regényei és elbeszélései, továbbá Szulik József publicisztikája és költeményei határozták meg, miközben soha nem tapasztalt virágzásnak indult az úti-utazási élmények irodalma is.
S hogy tudós tanáraink mennyire benne éltek a Délvidék társadalmi valóságában, bizonyítják népismereti írásaik is, az 1880-as, 1890-es években születtek a Bácska és a Bánság magyar tudományos életében az első etnográfiatanulmányok. Szőke Endre fehértemplomi tanár Vonások a volt Temesi Bánság népéletéből című tanulmánya 1890-ben jelent meg. A szerző rövid történeti áttekintést követően részletes leírását adta az Al-Duna vidéke népei – magyarok, szerbek, románok, bolgárok és németek – vallási életének és hitviláguk rendjét meghatározó hagyományainak. A Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat néprajzi kutatásai nyomán készült az óbecsei születésű, de Bácsban élő Hannig Györgyné Bácsi sokac népszokások (1907) című tanulmánya, melyben a Monostorszeg, Béreg, Hercegszántó, Bács, Bogyán, Vajszka, Palona és Szond községben élő sokác nép életének jelentős eseményeit foglalta össze. A népszokások leírása mellett a szerző bőven merített a sokác népdalokból, a népénekekből is. Fogl János újvidéki tanár 1914-ben jelentette meg A krassó-szörényi románok között című munkáját, melyet ő maga nevezett etnográfiai tanulmánynak.
Tanáraink tudományos tevékenysége nyomán a XIX. század utolsó évtizedeiben az irodalom, a történetírás, a népismeret teljes pompájában bomlott ki, hangulatában, színeiben és leírható történelmi eseményeiben teremtve meg a délvidékiségünk lényegét, melynek birtokában a táj lakója teljes jogú résztvevője volt az újjászülető Magyarországnak. Erdély, a Dunántúl és az Alföld egyedülálló karaktere mellett – az Orsova, Kalocsa és Fiume alkotta háromszögben – nemzeti sajátosságként fölvirágzott Dél-Magyarország történelmi emlékezete, amely biztos alapot szolgáltatott a polgári életnek. Dél-Magyarország történelmi emlékezete lehetővé tette a modern társadalom intézményes megszervezését is. Tudós tanáraink fél évszázad során megalkotott műveiben ma, száz–százötven év múltán is meglelhető Bácska és a Délvidék szellemi valósága és lényege. A nemzeti újjáépítés e mostani korszakában valahol ott kellene folytatni a lelki-szellemi építkezést, ahol 1920-ban a tudós tanáraink munkája megszakadt. „Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, s elpereg a múlt” – jut eszembe a neves író, Ancsel Éva egyik találó megfogalmazása.
Pedig milyen tragikus, emlékekben kiapadhatatlan történelme van a Délvidéknek! Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szerb hadjárataival együtt nem kevesebb, mint hét olyan háború dúlta föl az életünket, melyeket szláv népek zúdítottak a nyakunkba: 1878-ban részesei voltunk Bosznia-Hercegovina okkupálásának, 1908-ban a tartomány annektálásának, 1912–1913-ban a balkáni háborúk sötét árnyéka borult ránk, majd vesztesei voltunk az 1914–1918 közötti nagy háborúnak, ezt követően pedig a végzetes II. világháborúnak, hogy az 1990-es évek háborúi végkép fölemésszék megmaradt erőnket, szellemi és anyagi erőforrásainkat. Másfél évszázad egymásra halmozódó vereségeiből kellene ma fölegyenesednünk! El kell hinnünk, hogy ez lehetséges!
A Bácska és a Bánság magyarsága e kései újjászületésének legfontosabb feltétele, hogy megújuljon az önmagunkról való gondolkodásunk. Lássuk meg, ismerjük föl, hogy minden elszenvedett vereségünk ellenére is velünk él és létezik nemzeti történelmünk minden rejtőzködő csodája és szépsége. Szellemi-kulturális téren a nemzeti hagyományaink birtoklása és a történelmi múlt eseményeinek az ismerete azok az időtálló értékek, amelyekkel mi, délvidéki magyarok elfoglalhatjuk helyünket nemzeti közösségünk ünnepi asztalánál. Újítsuk meg örökségünket – csak úgy válhatunk politikai közösséggé! „A nemzeti megújulás az óvodában kezdődik” – mutatott rá Grezsa István, amikor kiemelte: a Kárpát-medencei magyar óvodafejlesztés Trianon óta a legnagyobb rendszerszintű nemzetmegtartási program! Az a közösség, amely óvodát, iskolát és templomot épít, feltétlenül bízik a jövőjében. S aki reményeiben rendíthetetlen, sikerre viszi reménytelennek látszó küzdelmeit is!