Vass Géza:  Száz éve hunyt el Macskovits Titusz szabadkai építész

  Az életrajzok legrövidebb részét a leendő művész társadalmi és családi háttere, iskolai évei, valamint korai munkássága teszik ki. Ez az az időszak, amikor tehetségére még nem figyeltek fel. Az ifjúkori tapasztalatok döntő szerepet játszanak későbbi életpályájának alakulásában. Nehezen fogjuk megérteni későbbi munkásságát, ha ezeket az éveket nem térképezzük fel. A források ebben az időszakban még igen csekélyek és szétszórtak. Nehéz őket összegyűjteni. Hasonló munka ez, mint a közösségi média weboldalain szétszórt adatok felhasználásával megrajzolni valakinek a személyes profilját.

  A 19. század második felében Szabadka az akkori Magyarország egyik legjelentősebb vasúti csomópontjává nőtte ki magát. A többszörösen megnövekedett áruforgalomnak köszönhetően gyors fejlődésnek indult. A megszaporodott építkezések számos ismert mérnököt vonzottak a városba. Olyan kiemelkedő építészek terveztek itt, mint Lechner Ödön, Pártos Gyula, Vágó József, Komor Marcell, Jakab Dezső vagy Bobula János. A helybeliek közül Raichle J. Ferenc és Macskovits Titusz munkássága nyomta rá pecsétjét a mai városképre. Raichle valójában apatini volt, és csak élete egy rövid szakaszát töltötte itt, ennek ellenére a szabadkaiak köztudatában mint helybeli építész maradt fenn. Az ízig-vérig szabadkai közöttük csak Macskovits Titusz volt. A Történelmi Levéltár negyvenöt évnyi munkásságát, mintegy négyszáz tervrajzát őrizte meg. Ez hatalmas opus. Nem is próbálunk most megküzdeni vele. Kezdetnek bemutatjuk a családi környezetét, melyben felnőtt, iskoláztatását és a gazdag életpálya első éveit.

  Ma a legtöbb Macskovits nevet viselő család Horvátországban, a Zágráb közeli Novszkán és környékén él. Valószínű, hogy a szabadkai névrokonaik is innen származnak. A török hódoltságot követő években telepedtek le vidékünkön. Titusz ősei jómódú földbirtokosok voltak, akik több nemzedéken keresztül jelentős szerepet játszottak a város közéletében. Öregapja, József (Josip) a 19. század elején városi tanácsnok volt. Egy 1838-as összeírásból tudjuk, hogy háza a mai Strossmayer utcában állt, a városháza és a mai zenede épülete között. A városi székház 1908-as építése alkalmával bontották le. Apja, Benedek (Beno) 1807-ben született, és 1879. február 6-án halt meg. Anyja, Vasas Mária 1824 és 1891 között élt. Testvérei, akiket ismerünk: Hersilia (†1866), Valéria (†1894), Leontina, Asceline (1856–1886) és Melánia. Első látásra szembetűnnek a nem mindennapi nevek. Titusz és az első három lány neve az ókori Rómát idézi, Asceline neve a francia nemesből, míg Melánia a görög feketéből ered. Mivel édesanyja unokatestvérei is hasonló neveket viseltek, egyértelmű, hogy ez a szokás anyai ágról származott.

  Öregapja és apja is jogot végeztek, és tanulmányaikról hazatérve ügyvédként dolgoztak. A főiskolai végzettség a 19. század első felében még ritkaságszámba ment. Ennek köszönhetően hamar komoly politikai szerephez jutottak.

  A kor politikai életéről kevés írásos forrás maradt ránk. Ekkor még Szabadkán nem voltak újságok, így ebben a kérdésben csak a városi levéltárban megőrzött jegyzőkönyvekre, valamint idősebb Váli Béla naplójára támaszkodhatunk. Iványi István várostörténete kevés újat tud mondani, mert írója csak 1875 után költözött városunkba, és a korábbi eseményeket apósa – aki épp Váli Béla volt – történetein keresztül ismerte meg. Azonban ez a kisszámú forrás is elegendő ahhoz, hogy leszögezzük: apa és fia a királyhű, konzervatív vonal rendíthetetlen hívei voltak. Váli, aki elkötelezett szabadelvű volt, ahol csak tehette, naplójában elmarasztalóan írt róluk. Az 1848–49-es forradalomban és szabadságharcban nem vettek részt, a nemzeti mozgalom elbukása után a városba bevonuló osztrák katonaság Józsefet főbíróvá, Benedeket pedig főkapitánnyá nevezte ki, azzal a feladattal, hogy fogják el a bujkáló honvédeket, és adják át őket az osztrák hatóságoknak. A Szerb Vajdaság 1850-es megalapítása után is Benedek a legbefolyásosabb tisztségek viselője volt. Váli naplójában Benedeket 1871-ben említi utoljára, amikor a Kossuth-párti Varga Károlyt ajánlja országgyűlési képviselőnek. Az 1867-es kiegyezés után az ilyen politikai pálfordulások nem mentek ritkaságszámba.

  Titusz 1851-ben született, apja ekkor negyvennégy, anyja huszonhat éves volt. Váli Béla a negyvenes évekre visszaemlékezve emlegeti egy Filo (valószínűleg becenév, Fülöp, Filip) nevű iskolatársát, aki a befolyásos főkapitány fia volt. Szülei korkülönbségét figyelembe véve, lehetséges, hogy Benedeknek volt egy előző házassága is, amelyből gyereke is született. Feltételezésünket erősíti a tény, hogy a gimnázium 1846-os értesítőjének második osztályában találtunk egy Válival hasonló korú, Macskovits Fülöp nevű tanulót, akinek nevével később más forrásokban nem találkoztunk.

  Titusz általános iskolai szerepléséről nem találtunk adatokat. A gimnázium első osztályába tizenegy évesen, 1862-ben íratták be. Akkor ez a mai ötödik osztálynak felelt meg. A gimnáziumi értesítők tanúsága szerint közepes tanuló volt. Legtöbb osztályzata jó és elégséges. A hatvanas létszámú osztály középmezőnyében foglalt helyet. Még mindig titok, hogy mikor és miért maradt ki a szabadkai gimnáziumból, és hogyan került a budai reáliskolába, amelyet valószínűleg 1869-ben végzett el, mert ugyanaz év őszén már a zürichi műszaki főiskola hallgatói között volt bejegyezve. Miért választotta a vasút kora előtt a Monarchiától távoli, az Alpokban nehezen megközelíthető Zürichet, és nem Bécset vagy a magyar fővárost? Erre a lépésre nyomós oka kellett hogy legyen. A zürichi műegyetem azzal tűnt ki, hogy itt tanított a kor legjelentősebb építésze és elméleti írója, a német Gottfried Semper (1803–1879). Valószínűleg miatta szánta rá magát a nagy kalandra.

  Semper pályafutását 31 évesen a Drezdai Királyi Akadémián kezdte, ahová Schinkel ajánlotta be maga helyett. Németországban részt vett az 1848-as forradalomban, ezért évekig Párizsban és Londonban kényszerült élni. Svájcba 1855-ben költözött, ahol a híres zürichi műegyetem tanára lett. Az intézmény központi épületét is az ő tervei alapján építették meg. A historizmus szemléletén alapuló akadémikus stíluson belül a tiszta neoreneszánsz építészeti irányzat első és legjelentősebb egyénisége Európában. Az alkalmazott stílusok körét a reneszánsz építészet hagyományainak felelevenítésével gazdagította. Utóbbit a kor polgársága erősen szorgalmazta, hiszen úgy érezte, hogy ő a reneszánsz kor sikeres polgárának örökségét folytatja. A reneszánsz építészetből átvett sok homlokzati elemet, a nagy árnyékhatású, a homlokzat síkjába erősen bemélyített, fél oszlopokkal keretezett ablakokat, a nagy kiülésű öv- és főpárkányokat, amelyekkel a vízszintes és függőleges tagozatok között harmonikus egyensúlyt teremtett. Sempernél a homlokzat elemei tiszta homlokzati hálót alkottak, és magát az alaprajzot is hasonló, hálós szerkezeti rendszerben építette fel. A homlokzatokon aprólékos díszítést alkalmazott, amely súrolt fényben apró fény- és árnyékpontok sokaságára bontotta a felületeket, különleges, vibráló hatást adva ezzel az épületnek. Hirdette a reneszánsz eszményét, az építészet, a festészet és a szobrászat egységét. Jelentős alkotásai a drezdai opera (1838–1841), Bécsben a Neue Hofburg (1869), a Kunsthistorisches Museum és a Naturhistorisches Museum (1871–1872). Zürichben írta meg 1861–1863 között kétkötetes, kortársaira és az utókorra is erősen ható művét A stílus a technikai és tektonikus művészetekben címmel. Hangsúlyozza a tervezői és a kivitelezői munka egységét, a tárgyakban megtestesülő célszerűséget, mely szerinte az anyag, a technika és a társadalmi igények összhangja alapján valósulhat meg. Az építészet Semper számára szintetizáló és szintetikus művészeti ág, majdhogynem Gesamtkunst, amely egyesíti a különböző iparművészeti ágakat is. Ezek a gondolatok nagy hatással voltak Otto Wagnerre, Lechner Ödönre, Walter Gropiusra, amit ők nemegyszer személyesen is hangsúlyoztak. Kritikusai ezzel szemben szemére vetették materialisztikus-praktikus szemléletmódját, amely szerintük csak a nyersanyagot, a megmunkálási technikát és a rendeltetési célt vette figyelembe. Hiányolták nála a művészet legbensőbb lényegének feltárását, a világnézetet.

  Macskovits Titusz budai iskoláztatása alatt ismerkedhetett meg Semper munkásságával. Láttuk, hogy családjának nem volt idegen a klasszikus görög–római kultúra. Nővére, Hersilia Róma alapítója, Romulus feleségének nevét viselte, Livia névadója Sulla felesége volt, ő pedig Titusz római császár emlékét hordozta nevében. Valószínűleg a hazulról hozott, ókor iránti szeretete volt az a kapocs, amely elvezette a klasszikus és reneszánsz értékeket hirdető német építész zürichi tantermébe. Zürichi iskoláztatásához a várostól ösztöndíjat kapott. Váli Béla keserűen jegyzi meg naplójában, hogy a gazdag Macskovits Bence fia kapta meg a támogatást, a rászoruló Kopp Tivadarral szemben.

  Semper 1871-ben Zürichből Bécsbe távozott, ahol a Ring kiépítésén dolgozott. A következő évben Macskovits is elhagyta Svájcot, de nem Bécs felé vette útját, hanem az aacheni műegyetemre iratkozott át. Itt egy évet töltött el. Öt évig tartó tanulmányait a bécsi egyetemen fejezte be 1874-ben. Egy év katonáskodás után tért vissza Szabadkára. Két évvel később, 1877-ben megnősült. Felesége Manojlovits Katinka (1857. május 7. – 1920. április 23.) volt, Manojlovits István (Stevan) lánya. Házasságukból hét gyerek született: Melánia-Mária, Katinka, Paulina-Leonka, Angéla-Vidalina, Kornélia, Benedek és Anna-Babika.

  A szerb, egyesek szerint cincár származású Manojlovits család a tizennyolcadik század elején költözött Szabadkára. Ügyes kereskedőként hamar komoly vagyonra tettek szert, és a szabadkai szerb közösség legbefolyásosabb családjává nőtték ki magukat. Nem csak jólétükkel tűntek ki. A család számos tagja a kereskedés mellett sikeres életpályát futott be. Voltak közöttük kúriai tanácselnökök, bírák, hegedű- és zongoraművészek, orvosok, ügyvédek, bankigazgatók, főispánok. A felsorolásból kitűnik, hogy a családban jelentős szerepet játszott a zene iránti szeretet. Az újságok feljegyzéseiből tudjuk, hogy Katinka a társasági összejöveteleken még újdonságnak számító Puccini-áriákkal szórakoztatta a vendégeket.

  A családi kapcsolatok mindig meghatározó szerepet töltöttek be az emberek életében. Nem volt ez másképpen Macskovits esetében sem. Befolyásos elei után ő is élvezte a közösség megelőlegezett bizalmát. Apja halálát követően sógora, Guln György vette pártfogásába, és 1894-es elhunytáig önzetlenül egyengette útját. Az Óbecsén született, német származású Guln (1825–1894) 1858-ban került Szabadkára mint Bach-huszár, az abszolutista rendszer hivatalnoka. Két évig volt közjegyző Macskovits Benedek alatt, majd a hivatal megszűnése után ügyvédi irodát nyitott. A hatvanas évek közepén feleségül vette Titusz nővérét, Hersiliát, aki röviddel az esküvő után meghalt. Neje elvesztése után a megözvegyült Guln nem nősült meg, és továbbra is fenntartotta szoros kapcsolatát a Macskovits családdal. A város első pénzintézetét, a Takarékpénztár és Népbankot 1869-ben alapították meg. A részvényesek Czorda Bódoggal az élen őt kérték fel az intézet vezetésére. Ezt a hivatalt haláláig megtartotta. Kezdeményezésére határozták el egy saját székház megépítését a mai Strossmayer utca elején. A később Sárgaháznak elnevezett épület terveit és költségvetését Macskovits készítette el. Ez volt első jelentős megbízatása. A fiatal mérnök Semper neoreneszánsz szellemében képzelte el az épületet. A homlokzat a zürichi műegyetem főépületének hármas felosztását követi, és mivel az épületet csak egyemeletesre tervezték, Macskovits egy tekintélyt parancsoló központi rizalittal emelte meg. A palotaszerű, masszív épület nemcsak a bank megbízhatóságát, hanem a szárnyait próbálgató Macskovits ambícióit is tükrözte.

  Titusz becsvágya azonban nem merült ki a tervezésben. Kivitelezőként is szerencsét próbált, majd párhuzamosan megnyitotta a város első gőzgépekkel felszerelt téglagyárát is. Terve egyértelmű: az építkezések minden szakaszát ellenőrzése alatt akarta tudni, és ezzel a haszon egészét magánál tartani. Mindezek mellett, hogy helyzetét a piacon tovább erősítse, az 1878-as városi tisztújításon megpályázta a főmérnöki állást. A hivatalban lévő, szegedi származású Tóth Mihály 101:89 arányban bukott meg 27 éves ellenfelével szemben. Tóth visszatért Szegedre, ahol hosszú éveken át a város főmérnökeként dolgozott. Sikeres életét 1926-ban fejezte be. A szabadkai építészet történetében 1878-ban ő tervezte a város első eklektikus épületét és a mai Lifka mozit. A Korzón álló első városi épület sajnos még a dualizmus alatt lebontásra került. A Mukits János és Varga Károly nevével fémjelzett Kossuth-párt ellenzéke a fiatal mérnökben meglelte a városi hatalom leggyöngébb láncszemét, és kegyetlen lejárató hadjáratot indított ellene. Futótűzként terjesztették el a hírt, hogy Macskovitsnak nincs érvényes egyetemi oklevele. Az újdonsült főmérnök váltig hangoztatta, hogy az előírt vizsgákat kitűnő sikerrel állotta ki, és hogy köztudomású, hogy a külföldi műegyetemek nagy részén szigorlatot egyáltalán nem tartanak, vagy csak nagyon kevesen. Legfeljebb csak azok teszik le, akik tanári pályára akarnak lépni. Különben a gyakorlati életben az ilyen diplomát sehol sem követelik. Rátermettségét a város nivelirozási munkálataiban való részvételével bizonygatta. A polgármester kiállt választottja mellett, ennek nyomán a hivatalos magyarázat is gyorsan elkészült. Az 1867-es miniszteri rendelet a diplomáról, amelyre az ellenzék támaszkodott, a műegyetem gépészmérnök szakosztályára vonatkozik. Nem terjesztették ki az építészmérnöki szakosztályára, mely akkor a budapesti műegyetemen még nem is létezett.

  Miután sikeresen elkészítette a palicsi hidegfürdő épületének részletes terveit, megbízást kapott a város kövezési munkálatainak elkezdésére. A kövezés lassan haladt, a kivitelezők hanyag munkát végeztek, számtalan hiányosságot hagytak maguk után. A sajtó Macskovits ellen fordult, aki magáról a felelősséget a kövezési bizottságra hárította. A főmérnök bátor és határozott kiállása igaza mellett összetűzésbe hozta a polgármesterrel, és ez az állásába került, minekutána 1879. december utolsó napján elhagyta a városházát. Öt évvel később visszajut a főmérnöki székbe, de ekkor már nem Mukits, hanem ellenfele, Mamuzsits Lázár viseli a polgármesteri címet.

  Szegedet 1879 tavaszán elmosta a nagy árvíz. A Tisza menti város kikötőjén keresztül érkezett Szabadkára az erdélyi építőanyag legnagyobb része. A rossz körülmények miatt az árak megnövekedtek, és ennek következményeként az építkezések lelassultak vagy teljesen leálltak. A kikötő helyreállítása után városunkban újult erővel indultak meg az építkezések. Macskovits egymás után kapta a jobbnál jobb megrendeléseket. Az első években megrendelői a nevekből ítélve főleg szerb kereskedő- és földbirtokoscsaládok voltak, de később szép számmal találni közöttük magyarokat, bunyevácokat és zsidókat is. Keze nyomán épültek a városi bérpaloták a tehetős Manojlovits, Milinovits, Popovits, Aradszki, Dimitrievits, Halbrohr, Vermes családnak. Az első években a paloták mellett ő tervezi a görögkeleti egyház temetőjében az Osztoits-alapítvány kápolnáját is. A megbízatás nem volt véletlen, hiszen a szóban forgó alapítvány gondnoka az apósa, Manojlovits István (Stevan) volt.

  Macskovits munkásságának első éveiben százfelé kellett figyelnie, ezért nem kísérletezett, szigorúan tartotta magát a neoreneszánsz kánonokhoz. Idővel azonban ő is meghajolt a divat előtt. A század utolsó éveiben, a munkát hajszolva, már a szecesszióval is megpróbálkozik. Macskovitsnak nem volt saját jellegzetes stílusa, ugyanazt lehet szemére vetni, mint annak idején Sempernek, hogy hiányzik belőle a világnézet. Annak ellenére, hogy nem került bele a művészettörténelem nagykönyvébe, nagyszámú kivitelezett épülete Szabadka eklektikus-szecessziós városképének meghatározó alkotása.

  A nyolcvanas évek Macskovits Titusz sikertörténete. Mukits, majd Mamuzsits polgármesterek bizalmát és a Takarékpénztár és Népbank, valamint a Manojlovitsok támogatását élvezve biztosan vette az akadályokat. A kilencvenes évek elején azonban fordulat állt be életében. Szókimondó, egyenes jelleme miatt kegyvesztett lett az egyik, majd másik polgármesternél, helyébe az új kedvenc, Raichle Ferenc lépett. Guln halála után – ami a banki támogatások elmaradását jelentette – a szekér végleg megindult lefelé. A téglagyár veszteséget veszteségre halmozott, a komolyabb megrendelések elmaradtak. Hiába próbálkozott meg a kilencvenes évek végén divatos szecesszióval, a hanyatlást már nem lehetett megállítani. Az utolsó róla szóló újsághírek egyike, hogy a városháza építkezésén egy munkás halálos balesetet szenvedett, emiatt őt bíróság elé idézték. Ekkor hatvankét éves volt. Halála után gyerekei felelőtlen viselkedése miatt a maradék vagyona is elolvadt. Egyetlen fia, Benedek, aki a második világháború alatt a főmérnöki székben ült, életét vesztette az 1944-es zavaros időkben.