„1953. szeptember 14-e óta. Negyvenkét év. Sosem ismertem meg a titkot.” E szikárságukban is zaklatott mondatokat 1995. augusztus 1-jén jegyzi fel naplójába Kertész Imre, miután az orvos közli vele a vizsgálatok eredményét: felesége menthetetlen beteg. Negyvenkét éve ismerkedtek meg véletlenül egy kávéház teraszán. Az arra sétáló huszonnégy éves, katonai szolgálatát töltő fiatalembert egy vízilabdázó ismerőse az asztalához invitálja, mellette ott ül egy ismeretlen hölgy, aki két hete szabadult a kistarcsai internálótáborból. Harminchárom éves, s talán életében most először van éppen jókor jó helyen. Egész addigi életét rajta kívül álló erők, tőle független véletlenek irányították, s az „úgynevezett történelem” akkorra már őrajta is „kíméletlenül átgázolt” néhányszor – rejtély és csoda, hogy mindeközben ő maga életben maradt.
Vas Albina szabadkai zsidó családban született 1920. június 10-én. Édesapja vezető beosztású banktisztviselő volt, akit a Délvidék visszacsatolása után nem sokkal elbocsátottak állásából, s rá két évre, ötvenkilenc évesen, 1943-ban meghalt. Albina ekkor már leérettségizett, és a fennmaradt iratok szerint a fodrász-, illetve a kozmetikusi szakmát is kitanulta. Édesanyja Rockenstein Vilma, háztartásbeli: a szabadkai zsidó temető családi sírkövének tanúsága szerint 1945-ben halt meg Auschwitzban.
Albina Ági nevű húgának mindössze a nevét ismerjük, s minden valószínűség szerint szintén 1945-ben vesztette életét, ám annak körülményei bizonytalanok: Kertész Imre emlékezése szerint beállt a jugoszláv partizánok közé, majd nyoma veszett. Albina 1962-ben úgy nyilatkozott, hogy őt is deportálták. A családi sírkövön pusztán a keresztneve olvasható, születési és halálozási dátum nélkül.
Albinát 1944 kora tavaszán sok száz társával a helyi gyűjtőtáborban tartották fogva, ahol is (nyolc évvel későbbi, a Gyorskocsi utcában tett tanúvallomása szerint) sikerült egy német tisztet megvesztegetnie, s aki májusban kimentette, és magával vitte Budapestre. A Gestapo többször is kihallgatta, majd nyolcheti fogva tartása során meg is kínozta. Innen szeptember 12-én (tisztázatlan körülmények között) sikerült megszöknie, s az utcán megismerkedett egy arra járó idegennel, Strobl Ferenccel, aki magához vette, bújtatta, és hamis papírokat szerzett neki. 1945. július 7-én összeházasodtak: a férj a MÁV egyik főtisztviselőjeként dolgozott, Albina háztartásbeli volt, egészen 1949-ig, amikor Strobl Ferencet váratlanul letartóztatták. A vád szerint főnöke, Kántor Béla megbízásából valutaüzérkedésben vett részt – Kertész Imre visszaemlékezése szerint: „[Kántor] úgy döntött, hogy disszidál, s emiatt több embert is megbízott azzal, hogy szerezzenek neki dollárt vagy aranyat a feketepiacon. Közülük az egyik Albina férje volt, aki szerzett is neki, mivel jó kapcsolatai voltak. Kántor elindult Nyugatra, ajánlottak neki egy olcsó embercsempészt, akiről azonban kiderült, hogy ügynök, följelentette Kántort, elfogták az egész társaságot.” Albina férje életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amit később enyhítettek: a későbbi kihallgatások során Albina egyszer harminchárom, egyszer pedig tizenöt évi ítéletről számolt be. A koncepciós eljárás teljes sajtónyilvánosságot kapott, Kántort halálra ítélték, az akkor harmincesztendős Strobl Ferencet pedig a börtönbüntetése mellett teljes vagyonelkobzás is sújtotta. Albina a nagypolgárinak számító belvárosi lakásból egy apró garzonba költözött, és pincérnőként kezdett el dolgozni, majd teherautó-sofőrként folytatta munkáját, egészen 1951-ig. Férjétől elvált, munkahelyeket váltva ismét felszolgáló lett, s alkalmanként (külön engedéllyel) az amerikai nagykövetség sporttelepi büféjében is munkát vállalt. 1952 szeptemberétől a Hunnia Filmgyárban statisztaként helyezkedett el, amikor is még e hónap közepén idézést kapott az Államvédelmi Hatóságtól.
Albina egy újabb kirakatper áldozata lett, immár gyanúsítottként, többévi börtönítéletre számítva. A periratok és a korabeli újságcikkek ellenére is nehezen rekonstruálható ügy hátterében állítólag az állt, hogy az 1942-es újvidéki „hideg napok” áldozatainak hozzátartozói a szabadlábon maradt háborús bűnösöket elfogták, s Jugoszláviába csempészve, önhatalmúlag ítélkeztek felettük. A történet részletei nem tisztázottak, de magának a pernek sem ez volt a célja, pusztán az ideológiai harc legalizálásához kívánták felhasználni az államvédelmi szervek. A per rendkívüli nyilvánosságot kapott, minden napilap beszámolt róla, s a bírósági tárgyalást a Magyar Rádió élő, egyenes adásban közvetítette. A Délmagyarország például ekként kezdi helyszíni tudósítását: „A hazánk határán leselkedő vérszomjas farkasok, az amerikai imperialisták zsoldjában álló Tito-banditák gazságairól rántotta le a leplet a budapesti megyei bíróság […] Betörők és rablók, kémek és orvgyilkosok, okirat-hamisítók és méregkeverők állnak a magyar nép bíróságának ítélőszéke előtt. […] A Tito-banda hóhérmesterségre kiképzett bérgyilkosai, a hírhedt UDB ügynökei amerikai, angol géppisztolyokkal, kézigránátokkal, méreggel, kábítószerekkel felfegyverezve törtek békés életünkre, akarták megzavarni népünk nagyszerű alkotómunkáját. Belopóztak hazánkba, hogy a hitleri Gestapót is felülmúló elvetemült módszerekkel igaz hazafiak vérét ontsák, vagy jugoszláv börtönökbe, kínzókamrákba hurcolják őket. […] Államvédelmi hatóságunk, dolgozó népünk ökle ismét lesújt. Az emberrablók vérlázító tervei kudarcot vallottak.”
Az ügy öt fő vádlottját (Bálint Lászlót, Kenyeres Sándort, dr. Bálint Györgyöt, Pupos Jánost, valamint öccsét, ifj. Pupos Istvánt) a budapesti államügyészség kémkedés bűntettével, továbbá emberrablással elkövetett terrorcselekmény bűntettével, valamint a Magyar Népköztársaság nemzetközi érdekeit sértő bűntettel vádolta, és halálra ítélte.
Vas Albina „bűne” mindössze az volt, hogy rosszkor volt rossz helyen. Vallomásaiból kiderül, hogy 1952. szeptember 4-én véletlenül ismerkedett meg a huszonhét éves Pupos István gépkocsivezetővel a Budapest kávéházban. Közös ismerősök, a Teherfuvarozási Vállalatnál dolgozó kollégái mutatták be őket egymásnak. Aznap este még több helyen megfordultak, majd két nappal később, 6-án este ismét találkoztak az Operett presszó előtt, ahonnan Albina egy barátnőjének a névnapját mentek megünnepelni. Ezt követően ugyan Pupossal együtt indult hazafelé Albina, a lakására azonban nem hívta fel a férfit. Másnap Pupos ismét megkereste őt, és elmondta, hogy el fog válni feleségétől, és szakított a szeretőjével, akit – mint megjegyezte – rendszeresen vert is. Albina ezután nem kívánt többé Pupos Istvánnal találkozni.
Szeptember 15-én – megismerkedésüket követő nyolc nappal – Vas Albinát letartóztatták. Hiába mondta el minden vallomásában, hogy nem volt tudomása kémkedésről, embercsempészetről és terrorcselekmények tervezéséről, a nem létező jugoszláv kapcsolatainak bizonyítására egy más ügy kapcsán is megpróbálták gyanúba keverni. Albina ugyanis még júniusban, megint csak véletlenül, találkozott egy barátnőjével a Bristol kávéház teraszán, aki meghívta őt az asztalához, ahol vele volt néhány külföldi férfi, köztük egy libanoni kereskedő és egy jugoszláv ügyvivő, Milan Komatina is. Mint utóbb kiderült, Chahine Chaktourát 1951-től már megfigyelés alatt tartotta az államvédelem, aki néhány nyugati ország mellett Jugoszláviával is üzleti kapcsolatban állt, s aki állítólag hazájában befolyással bírt a kormány intézkedéseire. Az ÁVH néhány nappal az Albinával történt találkozás után, 1952. június 16-án „Abu-Kair” fedőnéven beszervezte Chaktourát, aki azonban nem végzett érdemi munkát az állambiztonságiaknak, így megbízhatóságával kapcsolatban kételyek merültek fel, és mint kiderült, olyan politikai jellegű információkkal sem rendelkezett, amilyeneket a hatóság elvárt volna tőle. Mivel Chaktoura a jugoszláv nagykövetség munkatársaival is kapcsolatot tartott, felmerült annak gyanúja, hogy Albina erről is rendelkezhet információkkal, amelyek felhasználhatók lehetnének ellene a per során. Albina alig fél órát töltött e külföldi fiatalemberekkel a kávéházi teraszon, ám a kihallgatótisztben még az is felmerült, hogy kapcsolatai és széles körű nyelvtudása (szerb, horvát, német, francia, angol) miatt érdemes lenne Albinát beszervezni „pressziós alapon”, „a Tito-klikk elleni hírszerzésre”.
Az eredménytelen kihallgatások kezdetén az 1952. szeptember 19-én kelt Javaslat még Albina szabadlábra helyezését indítványozta, ám az alig két hónappal később, november 16-án kelt Véghatározat „feljelentési kötelezettség elmulasztása” miatt „államvédelmi szempontból” mégis szükségesnek tartotta internálását. Az eljárás koncepciós voltát az is ékesen bizonyítja, hogy Vas Albina Török utcai lakását a II. kerületi tanács már Albina vizsgálati fogsága idején kiutalta egy fiatal munkás házaspárnak. Utóbb, a Péter Gábor és társai elleni perújrafelvételi iratból (1957. május 10.) kiderül, hogy a Bálint Sándor és társai ügyében Péter Gábor „kifejezett utasítására” internálták többek között Strobl Ferencnét és másokat, „akik Bálintékkal kapcsolatban álltak ugyan – írja a legfőbb ügyész –, de azok bűncselekményeiről nem tudtak. Nevezettek ártatlansága […] Péter Gábor előtt ismeretes volt, ennek ellenére leinternálták őket, és a nevezettek csak 1953. augusztus 14-én, vagyis 8 hó és 22 napi fogva tartás után szabadultak, annak megállapítása mellett, hogy ártatlanok, és az internálás törvényellenes volt.”
Albina vádemelés és ítélethozatal nélkül töltött egy évet vizsgálati fogságban és Kistarcsán. A szabadulását követő negyvenkét évről még az eddigieknél is kevesebb dokumentumunk, kézzelfogható információnk maradt fenn – élettörténetének folytatásáról már csak Kertész Imre műveiből, interjúiból tudhatunk. Közös albérleti életükről Az angol lobogó című elbeszélésből, a K. dosszié lapjairól vagy a még kiadásra váró, 2003-ban készült életútinterjú részleteiből kaphatunk érzékletes beszámolót. Az elkobzott, mindössze 28 négyzetméteres lakását hosszas utánajárással, bírósági úton, 1954 tavaszán sikerült visszakapnia Albinának, s a fiatal pár ekkortól kezdve 1991-ig (az író édesanyjának haláláig) a Török utcában lakott, szegényes körülmények között. Az első öt évben gyakorlatilag Albina fizetéséből éltek, Kertész Imrének alkalmi munkái voltak csupán: barátaival közösen a Rádiónak írt rövid, vidám jeleneteket, valamint a Magyar Nemzetben jelent meg nagy ritkán egy-egy cikke. 1959-ben aztán Kállai István (az akkor már jó nevű vígjátékszerző, dramaturg) biztatására és segítségével zenés vígjátékok írásába kezdett, amelyek a maguk műfajában komoly sikereket értek el, s utólag sem kompromittálták szakmai vagy ideológiai tekintetben a szerzőjüket.
1960. június 2-án (mintegy véletlenszerűen) polgári esküvőt kötöttek, amelyet így mesélt el az író: „Egyszer mentünk a Margit körúton, Mártírok útjának hívták akkor, a Tanács felé, Albina kezében szatyor volt, joghurt meg más izék, barátságos dolgok, és akkor azt mondta, hogy menjünk föl, és házasodjunk már össze, hiszen ez mégiscsak jobb lenne. És be is mentünk. Kiderült, hogy a házassághoz tanúk kellenek, akkor följött a portás, a másik tanú nem is tudom, ki volt, valami tisztviselőnő, és egy pillanat alatt összeházasodtunk. Ez nem változtatott a lényegen… legalizáltuk az illegalitást.”
Albina továbbra is pincérnőként dolgozott, leghosszabb ideig a Széna téri Mézes Mackó büfében. Szabadulása után kilenc évvel megcsillant annak lehetősége, hogy esetleg üzletvezetői képesítést szerezhet, így 1962 decemberében kérvényezte a Belügyminisztériumnál az „internálása miatti erkölcsi rehabilitációt”. Kérhetett volna anyagi kártérítést is, ám ő csak erkölcsi rehabilitációt igényelt – ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy újra büntetlen előéletűnek számít, és munkahelyén magasabb beosztásba kerülhet. Nem került. A Rehabilitációs Bizottság 1963. január 26-án ugyan jóváhagyta a kérelmet, de Albina semmit sem kezdhetett vele.
Kertész Imre ez időben, felhagyva a vígjátékírással, és lemondva a biztos egzisztenciáról, egyre szisztematikusabban kezdett el dolgozni: első regénye (mely csak a befejezése után kapta a Sorstalanság címet) tizenhárom évnyi, kudarcokkal teli munka eredménye. A regény nem készülhetett volna el Albina áldozatvállalása nélkül, amelyet egyébként ő maga sosem tekintett áldozatnak, ráadásul a nehézségeken, kilátástalan időszakokon mindig túlsegítette kiváló humorérzéke – akik ismerték, vidám, szabadszájú nőként emlékeznek rá, aki sosem volt hajlandó félni a kádári világ idején.
Kertész Imre kétszer is tervezte (1975 és 1995 táján), végül mégsem tudta megírni Albina történetét, ám alakja, lénye közvetve vagy közvetlenül szinte minden könyvében megbújik. „Nem az élete volt nagyszerű: ő maga volt nagy lélek. […] vállalt, s vállalta mellettem eleinte a gúnyt, az értetlenséget, a nehéz munkát; s ha végül talán mégis sikerült létrehoznom valamit, e szellemi termékekben az ő hite, az ő munkája is jelen van, ahogyan az arca, a lénye, az alakja is minduntalan fel-felbukkan e könyvek lapjain. Az én munkám az ő emlékműve is.” Az Albina temetésén (1995. október 25.) elmondott Gyászbeszédben olvashatjuk e vallomást, és a Valaki más (1997) utolsó oldalain ekként íródik tovább s kap összegző zárlatot e kapcsolat története: „Mintegy a börtönéletünket folytattuk mind a ketten, […] mert kizárólag a börtönöket ismertük, és kizárólag a börtönlétben voltunk otthon. Úgy találtunk egymásra, ahogyan a börtönökben felismerik egymást az emberek: kapcsolatunk börtönszolidaritás volt, ez a kemény próbákat kiállni kész és jövőtlen egymásrautaltság. De hát ez leírás csupán, megfogalmazás, értelmezés, és az értelmezés szükségképpen mindig egy harmadik dimenziónak szánt tájkép: mindig hiányozni fog belőle a kimondhatatlan titok, két ember mindenki másétól különböző saját, zárt világa. […] Olyan volt a szeretetünk, akár egy nevető arccal és kitárt karokkal rohanó süketnéma gyermek, akinek lassanként sírásra görbül a szája, mert senki sem érti őt, és mert nem találja a futása célját. Felismerem és szinte beleszédülök ebbe a bizonyosságba, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt ténylegesen átváltozhat azzá, aminek hívják: múlttá, réges-régi dolgok, élmények, hangok és képek elhagyatott tárává, amelyek már teljesen elszakadtak eleven forrásaiktól, az élettől, amely egykor létrehozta és egy ideig épségben őrizgette őket. Lehullott rólam a történetem: hirtelen egyensúlyzavar fog el, mint aki eltévedt, s a múlt és a jövő között kifelé csúszik az időből. Később feltápászkodom majd ebből az összeomlásból, és követni fogom az állhatatos szólongatást, a hangot, amely e szürke köd mögül, ami most körülvesz, újra élni hív. E pillanatban azonban, mit sem tudva, mit sem értve, mintegy az élet és a halál küszöbén állok, testtel előre, a halál felé, a fejem még visszafordul az élet irányába, a lábam habozón lépésre emelve. Merre indul? Mindegy, mert aki lépni fog, az nem én leszek már, hanem valaki más…”