A temetőben álltunk, március volt,
és megismert a kő. Üdvözölt
a reklámtáska is, amikor levettem
a fagyrágta váza tetejéről.
A pocsolya habarcsában a mécses
héja összenyomva, mint egy söröskupak.
Mindenszentek óta nem voltunk itt,
és most először kimaradt a karácsony is.
Levágtuk az elszáradt krizantém
szárait, hogy levegőhöz jussanak
a zöld hajtások. Anyámat sosem
mertem Misikéről kérdezni, sosem
gyógyuló seb, azért. Kétéves volt,
amikor.
Én is visszavártam, de csak nézett
rám a sírkő aranyozott fényképéről.
Mint egy tükör, amibe régen
a sztárok fotóit tették a búcsúárusok.
Majd a váratlan kérdések, negyven
év után. Tudott-e már beszélni?
Mondott-e valamit?
Igen… Kókolom! – így köszönt.
Ismerős, hallottam már – hazudtam
magamnak. Majd összehajtottam
a reklámtáskát, mint egy zsebkendőt.
Felszállt a virágpor, majd leülepedett.