Augusztus 15-e Mária mennybevétele, magyar nevén Nagyboldogasszony napja, egyben Magyarország Mária oltalmába ajánlásának emlékünnepe (ez utóbbit Magyarok Nagyasszonya néven az 1896. évi millennium óta október 8-án külön ünnepként üli meg a katolikus magyarság). Ezért, meg azért is, mert az ünnep nyolcadába Szent István napja is beleesik – nem beszélve arról, hogy az aratás után végre a falusi nép szusszanhatott egyet –, ez volt a magyar egyházi év egyik nagy ünnepi időszaka.
A hagyomány Szent Gellért püspök érdemének tulajdonítja, hogy Jézus anyja magyar földön a pogány eredetű Boldogasszony nevet megtarthatta. A kutatók többsége megegyezik abban, hogy a velencei Gellért által képviselt katolikus (= egyetemes) egyház az ősvallásunk istenasszonya iránti hódolatot aknázta ki ezzel a gesztussal a keresztény eszmék gyorsabb elfogadtatása érdekében. Annak, hogy első királyunk az országát az égi királynő oltalmába ajánlotta, amint az a köztudatban él, az lehetett az alapja, hogy Szent István ezen a napon halt meg, búcsúja alkalmával nyilván a Szűzanyához szóló imával az ajkán. Azt azonban, hogy első királyunk ajánlotta volna országát az égi királynő oltalmába, amint az a köztudatban él, nem tarthatjuk elfogadhatónak. István, aki a pápától kapott koronát, Szent Péter kegyelmébe ajánlotta Magyarországot. Amikor azonban a pápák erre való hivatkozással akarták érvényesíteni hűbérúri jogaikat István utódaival szemben, azok igazítottak valamelyest a tényeken. Úgy íratták újra az államalapító legendáit, mintha nem Péternek, hanem Máriának ajánlotta volna fel az országot. Az Árpád-korban mindenesetre Szűz Mária lett a magyarok legfőbb oltalma, az esztergomi, majd székesfehérvári koronázótemplom, a főpapi székesegyházak, számtalan monostor, búcsújáró hely és kisebb templom az ő égisze alatt állottak.
E napon Mária halálát, temetését és mennybevételét ünnepli az ortodox és a katolikus világ. Az ősegyházig visszanyúló jámbor hiedelem szerint Jézus nem engedte át édesanyja testét a földi enyészetnek. Három nappal a Szűzanya halála után az apostolok egybegyűltek sírja körül. Ekkor megjelent a körükben Jézus, oldalán Mihály arkangyallal, aki Máriának időközben mennyekbe távozott lelkét bepólyált csecsemő képében hozta vissza a földre. Jézus egyesítette a lélekkel a testet, az kiemeltetett a sírból, és az égbe vitetett. A 3–4. századi apokrif írásokon és egyházi tradíción nyugvó hiedelem a középkori Mária-kultusz virágzása idején nyerte el legendás formáját (hittétellé csak XII. Pius avatta 1950-ben). A legenda költői szépségű magyar nyelvű barokk változata, a 18. század eleji Makula nélkül való Tükör nem Mária földi elszenderülésére fekteti a hangsúlyt – a keleti egyházban ez volt a hangsúlyosabb elem –, hanem a már középkori gondolkodásban is teret nyerő képre alapozva Mária megkoronázására a Szentháromság által, amint az a történelmi Magyarország területén sok barokk kori Szentháromság-oszlopon látható.
Elgondolkoztató, hogy a Tükör-béli változatban Jézus több ízben szerelmes szóval jegyesének nevezi égbe emelt anyját: „jőjj el én választottam, […] jőjj el én jegyesem, én mátkám!” Ha a Fiú ilyet mond az Anyának, az antik pogány előképpel élő barokkos túlzás figyelembevételével csak úgy értelmezhető, hogy ilyenkor – egylényegűek lévén – belőle a másik személy, az anya férje, az Atya beszél.
Az ünnep szertartásai elsődlegesen Mária elszenderüléséhez kötődtek. Az eseményről a búcsújáró nép temetői menettel és virrasztással, gyászba öltözötten emlékezett meg (Mária virrasztása, Mária koporsaja). A nép nem csak Máriára gondolt, saját majdani halottairól sem feledkezett meg. A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak – rendszerint gyógynövényeket szenteltettek: hol hét, hol kilenc, tehát „szent számú” fajtát gyűjtöttek csokorba –, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat. Ez a szokás, ahogy a vallásos indíttatásúak általában, egész évben való gondolkodásról tanúskodik: a téli vízkereszt és a két nyári Mária-ünnep éppúgy két félévre tagolja az évet, mint a Jánosok (dec. 27., jún. 24.) vagy Vince (jan. 22.) és Lőrinc (aug. 10.).
Miért épp augusztus 15-e lett Mária mennybevitelének ünnepe? A kérdésre megint csak a pogány múltban találunk választ, amikor még a nyarat a kalászos Démétérnek szentelték, s augusztus közepén az aratás befejeztével az ő hónapja, keresztény nevén a Szűz hava közelgett. Démétér és Perszephoné mítosza, amelyet az ókori Hellász legünnepélyesebb vallási szertartásának, az eleusziszi misztériumjátékoknak a részeként adtak elő, a gabona vegetációs ciklusát jelképezte. A görög „nagyboldogasszony” „kisasszony” leánya volt a gabona megszemélyesítője. Mítosza szerint az év harmadát tölti alvilági férjével a föld alatt, az őszi vetéstől a tavaszi sarjadzásig azt az időt, amikor a föld nem terem, illetve a mag is a földben rejtezik; a gabona csak a Kóré (gör. Leány) visszatértével kél ki újra. A gabonaanya és a gabonaleány képzete egész Európában ismert volt. Perszephonét a lelkek vezetője, Hermész kíséri jelképes értelemben a túlvilágra; az az isten, akinek planétája a Szűz havában uralkodik. Főangyali másának, Szent Mihálynak hasonló szerepköre bizonyossá teszi, hogy Mária halálának a napja az aratást, azaz a gabonaistennő halálát „toroló” pogány ünnep keresztény utóda. Végül is az időszaki Mária-ünnepek (a július 2-ai sarlós Boldogasszony és Nagyboldogasszony) az aratási időszakot fogják közre. Az előbbi annak nyitóünnepe, az utóbbi az, amelyik lezárja. (Amikor még sarlóval, kaszával arattak, a betakarítás eltartott augusztus közepéig.) A kora középkori eredetű, de az ókori Consualia alkalmával tartott kocsiversenyek hagyományát folytató, Mária-jelképekben gazdag híres sienai lovasversenyt, a Paliót évente két ízben rendezik meg Siena vénuszkagyló (!) alakú főterén, a Piazza del Campón, július 2-án és augusztus 16-án: az előbbit sarlós Boldogasszony, az utóbbit Nagyboldogasszony tiszteletére. A tér formája azért érdemel kitüntető figyelmet, mert Vénusz kultuszának számos elemével a római egyház Szűz Mária tiszteletét gazdagított. Hasonló szinkretizáló céllal, mint ahogy Szent Gellért járt el a Boldogasszony név átvételével. A nap múltját kutatva nem feledkezhetünk meg azonban az augusztus 13-án ünnepelt pogány Diana almafaistennőről sem.
A soros harmadik Mária-ünnep, a szeptember 8-ai Kisasszony napja is a gabonaünnepek sorához kapcsolódik. Meg kell említenünk, hogy Nagyboldogasszony eredetileg nem Szűz Mária, hanem legendabéli anyja, Szent Anna (júl. 26.) „címe” volt, ahogy a pogány mintában Démétér sem azonos a leányával. Szűz Mária magyar neve Kisboldogasszony volt, és születésnapját Kisasszony napján ünneplik a katolikusok. Később – talán éppen azért, hogy a pogányos párhuzamok elhalványuljanak, és a Szűzanyaság is megfelelő tiszteletben részesüljön – Szent Anna megbecsülése hátrébb sorolódott, miként a naptárban is.
A két Boldogasszony köze, két Asszony köze, ahogy e három hetet a régiek nevezték, a cséplés és az orvosi füvek szedésének időszaka volt. S ha már a gyógynövénygyűjtés ismét szóba került: a Mária-napi virágszentelés, Mária jelképes koporsójának felvirágozása is az antik képzetkörből fakadhat. A mítosz szerint Perszephoné épp virágot szed, amikor az alvilágból feljön érte Hadész, hogy magával vigye, s a rét akkor borul virágba ismét, amikor Démétér a leányát visszakapja.