Fordulat Sutus Pesti Emma egyensúly-értelmezésében
Vajon milyen lenne a világot úgy szemlélni, hogy míg a látás kivételével minden más érzékszervünk hagyományosan működne, addig a szemünkkel nem a visszaverődő fényt fognánk fel, hanem a környezetünkben fellelhető tárgyak és felületek érzelmeit élnénk meg? Tételezzük fel, hogy a modern mérőműszerekhez hasonlóan, amelyek érzékelik a mágnesesség, a gravitáció vagy a súrlódás erejét, mi valamiféle térbeli aurát tapasztalunk, és a táj lokális színei helyett egy pillanatnyi emocionális képet látunk, amely feltehetően dinamikus és illékony, ahogyan az emberi érzelmek is. Emlékezetünkbe pedig olyan látvány vésődik, amely a táj karakterének ilyesfajta összesített lényegét adja. Valószínűleg teljesen másfajta koncentráció és kifelé-befelé figyelés szükséges hozzá, hogy elsajátítsuk az ebben a képzeletbeli világban történő tájékozódást. Továbbá az is szükségszerű, hogy a környezet és a befogadó is olyan típusú érzelmekkel rendelkezzen, hogy valamilyen misztikus kapcsolat létesülhessen közöttük.
Számos festőművész hasonló gondolatkísérletek útján jut el – akár tudatosan, akár spontán indíttatásból – saját egyéni látásmódjához, melyet a vászonra vihet annak érdekében, hogy kifejezze érzelmeit. Az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt a „nem létező” képességet érzelmi látásnak. Felvetődik a kérdés: Vajon a fent említett világban láthatjuk-e a szabadjára engedett féktelen érzelmek végtelenségét, amit a másik világban az érzékszerveink korlátoznak? Véleményem szerint az érzelmi világban történő látás is korlátozásba ütközik, amint rögzítjük az aktuális pillanatot. A memóriánk bekeretezi, bedobozolja. Véges emberként nem lennénk képesek más módon tárolni. Tehát a végtelen szabadság mellett kikerülhetetlenül megjelenik a mértékletesség és az egyensúly. Ilyesféle gondolatok jutnak eszembe akkor is, amikor a művészet lényegéről próbálok elmélkedni. Ezért különösen megragadnak Sutus Pesti Emma festményei. Visszatükrözik a gondolataimat. A festőművész ugyanis nagy hangsúlyt fektet az egyensúlyra. Kötelezően korlátozza az érzelmek organikus áramlását a rá régóta jellemző apró geometrikus képi elemekkel. Fontos értenünk, hogy ábrázolásaiban nemcsak a kompozíciót tartja ily módon kordában, hanem egyúttal kiviláglik művészetének mondanivalója is. Ennek értelmezéséhez a befogadóra is szükség van, ám minden bizonnyal valahol a mértékletesség fogalmának holdudvarában keresendő. A korlátozás nem negatív mivoltában van jelen, hanem úgy, mint egy apró kiegészítés, melyben hatalmas erő mutatkozik meg, amikor kiegyenlíti a látvány adta ellentétes benyomásokat.
A művész egyensúly-értelmezése a közelmúltban új fordulatot vett. Expresszíven absztrahált tájképein mintha megváltozott volna az időjárás. Vagy inkább konkretizálódott: érezni az északi hideget és a vulkánok forróságát, néha elfolyik a látvány, mint egy olvadó fagylalt, máskor kristályok csilingelő töredezését hallani. A korábbiakhoz képest a jelenetekben még markánsabban jut kifejezésre a természet erőinek dinamikája. Vele párhuzamosan munkálkodik az ábrázolt pillanat nyugalma, a vászon szélei ugyanis megtörik a vízió tér- és időbeliségét (már ez is egyfajta korlátozás a valóság és az alkotó érzelmi kapcsolatát tekintve), az expresszivitást pedig kiegészítik a konstruktív erővonalak. Igen: a geometrikus képi elemek már igazi erővonalakká fejlődtek. A védjeggyé vált körök, a ritkábban alkalmazott háromszögek és egyenes vonalak után most a cikcakkvonal és a fordított V betű a főszereplő. Bármelyik korábbi sorozatot szemléljük, a kompozíció minden esetben e két ellentétes pólusból szerveződik, lehet akár teljesen nonfiguratív vagy részleteiben felismerhető, a gesztusok nyugodtak vagy zaklatottak, az expresszív szabadság és a geometrikus korlátozás örök táncot járnak. Ez az egyensúly élesedett ki S. Pesti izlandi utazása óta, amelyre 2021 augusztusában került sor. Az északi táj földöntúli élménye mély benyomást tett rá, és életre hívta a festő érzelmi látását. Korábban már láthattunk a művésztől valóságos helyszíneket idéző ábrázolásokat, mint a Fekete fürdő (2017) és a Ludas I. (2017) című műveken. Viszont ezek esetében csupán a cím segíti a beazonosítást, mivel a képi elemek magas fokú absztrakció által születtek meg. E mozgalmas kompozíciókon a fekete nap uralkodik (a fürdő esetében a hozzá társuló fekete lépcsősorral). Máshol egy-egy szabályos vonal kölcsönözi a stabilitás élményét, míg a festmény egésze teljesen elvont. Ilyenek a Sárga út II. (2018) és a Hullámok I. (2019) című képek. 2020 környékén egyes ábrázolások már egy valós, sziklás táj benyomását keltik, mint például az Antarktika és a Gleccser sorozat IV. Az utóbbi kiemelten fontos, mivel S. Pesti és vőlegénye abban az évben szervezték az izlandi álomnászútjukat, így az új ingerek utáni természetes vágyakozás már akkor felfokozta a festőművész kompozícióinak formaalkotását és színvilágát. Érdekes, hogy mindkét absztrakt tájkép esetében a geometrikus „kiegészítés” csupán kis szerepet kapott. Az új inspiráció ígéretének elmélyült állapotában születhettek a Vörös köd (2021) és a Kéket mutatnak még (2021) című megkapó műalkotások. Mindkettőn egy lustán elfolyó festékmezőt látunk, amely a távoli horizontig ér. A művek egyedi dinamikáját még a képek szemlélésének pillanataiban is szinte mozgó festéktenger adja. Még inkább felerősítik a mozgalmasság élményét a távolba futó éles tört vonalak. Szabályosságukkal kifejezik a kellő mértéktartást, cikcakk irányukkal mégis a futuristákat idéző dinamizmust szimbolizálják.
A felsorolt néhány alkotás szemlélteti, hogy akármilyen szintű a valóságtól való elvonatkoztatás vagy a gesztusok tükrözte érzelmi töltet, és bármelyik geometrikus elemmel képződik kompozíciós egyensúly, eddig még nem hárult oly nagy felelősség az eddig elemzett két pólus kontrasztjára, mint most. Az utazás óta az expresszív táj és az erővonalak közti viszony sokkal fontosabb szerephez jutott. Véleményem szerint Sutus Pesti Emma kompozícióinak szerkezete ezen a ponton vált kiforrottá. Az Izlandon megélt tájélmény lerövidítette a valós természet és az elvont ábrázolások közti vizuális különbséget. A művész elmondása szerint alkotás közben a látott rétegek akarnak előtörni. Alkotómódszere alapján a mű létrejötte közben dönt az egymás utáni lépésekről, ugyanakkor a kezdeti széles gesztusokból fokozatosan az izlandi táj lenyomatai bukkannak elő. Az ember arra számítana, hogy a konkrétabb táj kötöttebb festésmódot vonz magához. A reális tájhoz való közeledés mégis azt eredményezte, hogy az ecsetkezelés és a színhasználat az eddiginél is szabadabbá vált. Mintha biztonságérzetet nyújtana az a tudat, hogy az alkotó nem az ismeretlenben bolyong, hanem egy erőteljes valós emlékből táplálkozik. A változatos játékos formák a végtelen szabadságot idézik, lüktető érzelmek metaforáiként vannak jelen. Féktelenségüket komoly feladat visszafogni. Így a korábbi geometrikus „kiegészítés” már nem elég, helyette magasztosan lépnek csatasorba a stabil erővonalak. A szabályos tört vonalakra pedig könnyedén rásimul a természet lágy masszája. A művész számos korábbi festményén úgy merevítette ki az adott pillanatot, hogy a nap korongjának helyzeti stabilitásával határozta meg az alatta zajló táj fizikai elhelyezkedését, de a mozgását nem befolyásolta. A szabályos egyenesek viszont belenyúlnak a tájba, és úgy adnak konstrukciót a látszólag véletlenszerűen tomboló erőknek, ahogyan a szobrász agyagot tapaszt a drótvázra. A fenti gondolatokhoz hűen Sutus Pesti Emma egyik mesterműve a Vatnajökull II. (2021) című festmény. A hosszúkás kompozíció alján zajlanak az események. Gondtalanul kanyarog a völgy pereme, miközben idegesen zsúfolódnak egymáshoz a sziklák. Szinte előttünk zajlik a tájszelet eróziója. A távolban nyüzsgő hullámok nyaldossák a partot, a fenti párás felhőnyalábok néha megérintik a legmagasabb csúcsokat. A sok kis izgalmas részletet a tájon uralkodó méretes háromszög – pontosabban fordított V betű – fogja össze, mint egy acélcső, amely különös hídként a dombok fölé magasodik. Meghatározza a rendet és nem utolsósorban a néző fókuszpontját. A festésmód megújulásához az is hozzátartozik, hogy S. Pesti 2020 végén akril helyett olajfestékkel kezdett dolgozni. Ez a változtatás előmozdította a felszabadult kísérletezés örömét. Az új téma és az új technika pedig megtalálták egymást.
Végezetül: Hogyan írhatnánk le az izlandi sorozat befogadói élményét? Olyan, mint egy izgalmas kaland! Véleményem szerint a szemlélés két fázisból áll. Első ránézésre megragad bennünket az ábrázolt tájrészlet, a kompozíció expresszív pólusa. Az ebben az érzelmi világban történő kirándulás olykor biztonságosnak tűnik, mivel egy képzeletbeli ablakon át lapozzuk a művész útikönyvét, a vászon szélei megtámasztják a hömpölygő festékhullámokat, a festékfolyamok nem futnak ki a látóterünkből, így egésznek látjuk ezt a világot. Az első benyomás után viszont hirtelen magával ránt minket a képtér mélysége, és a táj részévé válunk. Már kanyarodik is mellettünk a pigmentlavina, mellkasunkat nyomja a festékszél, és könnyen beleeshetünk a színfoltok közötti szakadékba. A természet egyszer könnyed táncot lejt, de a másik pillanatban háborogva suhan körülöttünk. Ám az új egyensúly biztonságot nyújt a kalandoroknak! A mértéktartó szabályosság megnyugtatja a természet megzabolázhatatlan erőit, még akkor is, ha e képessége csupán egyetlen jól irányzott ecsetvonásban sűrűsödik.
