Kovács Pécskai Emese csantavéri festőművész – aki többek között Szabadkán, majd Budapesten tett szert eddigi szakmai tudására – valamiért kiemelkedik a fiatal, feltörekvő művészek közül. A megszokottnál korábban találta meg azt a motívumkört, amely egy sor művészeti téma szolgálatába is állítható, és a művészettörténet örök és magasztos szimbólumai közül az egyik, ez pedig a fény. A művészek általában idősebb korban érkeznek egy ilyen nehezen bekebelezhető jelenség ábrázolásához, talán kiforrottabb és bölcsebb jellem tud ilyen szorosan, mégis egyszerűen és őszintén kötődni hozzá. Emesét személyesen és sok éve ismerem. Üde személyiségnek tartom, aki néha nagyon játékos, máskor annál komolyabb. Fontos számára a természet tisztelete. Festészeti modora még sokat fog fejlődni, de már most is csak úgy sugárzik a lelke a művein keresztül. Okosan követte tanárai javaslatait, miszerint témái sohasem kötöttek, mindig szabadon barangol közöttük. Az egyes kifejezésmódok azok, amelyeket igyekszik megragadni és fejleszteni.
Figurális alkotásaihoz sokat merít a természetből, kedveli a különleges megvilágításokat, amelyeken a természeti erők is hangsúlyt kapnak. Néhány portréján például gyertyát használ fényforrásként. Növények és tájak részleteit ábrázoló kompozíciói különös, emelkedett hangulatról tanúskodnak, ugyanis az impresszionistákhoz hasonlóan megengedi a természetes fénynek, hogy átértelmezze a reálisnak gondolt látványt, ám ecsetkezelését nem a napszak vagy az időjárás adta atmoszféra irányítja, hanem éppen a természetfeletti világosság. Valamilyen szellemi fény, amely talán a művész lényéből áramlik a képtérbe. Ilyenkor egy furcsa, egyre inkább egyéninek is mondható sejtszerű színfelbontással rezgeti meg a képtér levegőjét. A domináns megközelítés tehát a fény és a színek játéka, amely spirituális élménnyé varázsolja a festményeket. Ebben az esszében e kifejezésmód kialakulását és okait kutatom, végigkísérve egyes előfordulásait a közelmúltban készült festményeken. Először a fényforrásokat érdemes megkülönböztetni, hiszen a művész többfélét felvonultat kompozícióin. A fizikai fények közül a korábban már említett gyertyaláng mellett a nap is fontos szervezője az alkotásoknak, főként a tájképeknek. Olykor ezek nem természetes, hanem természetfeletti világosságként jelennek meg, összefonódva az adott témák által képviselt szimbolikával. A művész tehát egy transzcendens világ fényét próbálja megidézni oly módon, hogy a túlvilági fényt reális fényként ábrázolja, mégis érezzük, hogy jelenléte több, mint csupán az árnyék vizuális ellentéte.
2021-ben az egyetem cserediákprogramjának köszönhetően Nápolyban töltött egy szemesztert. Mint minden nagy régi mester, aki itáliai tanulmányútjai után melegebb, mediterrán palettára váltott, képein is felerősödtek a fényt kiemelő kontrasztok. Ez talán leginkább az akvarell technikának köszönhető, amely alkalmas volt arra, hogy a művész az olasz város utcáit járva kis méretű festményeket készítsen. E színvázlatok közül a Pálma sorozatot emelném ki. Szemléletes, hogy mennyi levegő és tiszta szín került a levélcsíkokba. A kék égbolt véletlenszerűen elmosódik, előtte lengedeznek a stabil formájú növények. Szinte nehézkes a levelek és az őket körülvevő egyszerű háttér különválasztása, annyira együtt él a kétfajta felület, mivel az árnyékok nem sötétek, helyette a hideg-meleg kontraszt adja a plasztikus benyomást. A festék folyatása néhol a hullámzó vízre emlékeztet, amelyben a levelek játékosan ide-oda úszkálnak és sütkéreznek a fényben. A művész a Tirrén-tengerből is hazahozott néhány „szeletet”. A vízpart kis részletképei már olajjal készültek, sziklákat, homokot és lágy hullámokat ábrázolnak. Érdekesnek találtam, hogy a hullámok csúcsfényei itt nem a legmelegebb árnyalatok – a Pálma sorozat térfelfogásához hasonlóan –, inkább hideg fehérek. A hő mégis átjárja a formákat és a teret, közben a textúrák játékát láthatjuk. Még a tanulmányút előtt, 2020-ban született egy véleményem szerint fontos festmény, a címe Világosság felé. Az alkotáson ugyanis sok dolog összegződik. Az egy méter széles vászon alsó terében egyszínű zöld emberalakok sorakoznak. Talán várakoznak. A bal oldalon egy vaskos, geometrikus, szintén zöld forma hivatott eltakarni őket a kinti világtól, amelyben absztrahált, fényben úszó erdő látható. Óhatatlanul Platón híres barlanghasonlata jut eszembe, amely a valóság téves értelmezésének lehetőségét tárgyalja. Egy képzelt szituációban az emberek leláncolva, egy barlangban élik az életüket. Nem látják a barlang száját és a kinti világot, létezéséről sem tudnak. Csupán egy külső fényt látnak, amely mindenféle árnyékokat vet a barlang belső falaira. A művész szereplői is bezártnak tűnnek. Olyan állapotban vannak, amelyet az árnyék ural, de szükségszerűen feltételezhetjük, hogy létezik az ellentétes világosság állapota is. Találó, hogy a figurák testén is megjelennek a kinti világ színei. Ám nem tudjuk, hogy csak felületi visszatükröződésről van szó, vagy a művész ezáltal „behatol” a testekbe, és az emberi elmében rejlő, még fel nem fedezett fényt kívánja megmutatni. A tudatunk vajon magában hordozza az igazi és egységében teljes világ fogalmát, még akkor is, ha nem tapasztalhatjuk meg? Platón kinti világa az ideák dimenziója. Olyan tér, amelyben minden dolog és fogalom tökéletes, mi, emberek pedig csak azok árnyképeit láthatjuk. Ez a festmény azért egyfajta összegzése Emese művészetének, mert egyszerre van jelen rajta a figurális és a természeti miliő, a fizikai fény és a lélek világossága, továbbá az elérhető és az elérhetetlen tapasztalások dilemmái. Az abszolút fény pedig előhívja a különleges ecsetkezelést, miközben a hátteret puha foltokká tompítja. A (lelki) fény felé történő szimbolikus zarándoklás következő állomásai a 2021-es Aracsi pusztában, az Aracsi elvonuláson és végül a 2022-es Elvonulásom című nagy méretű festmények lehetnének, amelyeken az alkotó fokozatosan közeledik a fizikai világossághoz. Az első olajképen egy sötét erdő lombjai közül szűrődik ki a nap fénye, a másodikon már nagyobb képtér jut a megvilágított részeknek, ám a szemlélő – és a festő is – még mindig az árnyékban tartózkodik. A harmadik festményen viszont, amely a művésznő diplomamunkája, szinte árnyékmentes, sugárzó nyári napsütés tárul elénk, amely a vajdasági tájat világítja be. A kompozíció az oromi Malomfesztivál egyik életképe. A vászon alsó részén helyet foglaló fiatalok együtt beszélgetnek, zenélnek, pihentetik az elméjüket, eközben övék a belső világosság, amelyen közösen osztoznak. Állíthatjuk, hogy megérkeztek a zarándoklat célállomásához. Amennyiben a festmények dinamikáját kívánjuk összehasonlítani, észrevehetjük, hogy a sötét részek mindig a mozgékonyabbak, háborognak, utalva a káoszra, a hányattatásra. Míg a világos adja a művek stabilitását, a fény még az időt is képes megállítani, és végtelen pillanatokká nyújtja a benne való elmélyülést.
A sejtszerű, olykor kristályos egyéni ecsetkezelést illetően azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a fény az, ami deformálja a felületeket, mozaikrészekké töri a képet, ám ezzel bekúszik az apró részek közé, mint ahogy a növények gyökerei is egy repedezett beton vagy omladozó fal réseibe. A fény így tehát elvesz, megbont, széttör, de életet is ad. Egy újfajta látásmódot. Ezt a művészi hozzáállást néhány 2023-ban készült festmény is igazolja. A nap fénye úgy viselkedik ezeken az olajképeken, mintha nem a fák levelein, hanem vízhullámokon csillogna. Mintha egy transzcendens valóság textúrája akarna előbújni a sűrű sötétségből. Véleményem szerint számos esetben vezethető vissza a képek születésének és épülésének módja két őserő, a tűz és a víz egymásnak feszüléséhez, egymással való keveredéséhez, majd egymás kioltásához hasonlító misztikus aktusra. Néhol a levegő rezgése, amely befolyásolja az egész képteret, a víz felszínének mozgását idézi, amelynek sima felületét szellő vagy vízgyűrűk zavarják meg. A művész a színfoltok ecsetfoltokká bontásával mozgást idéz elő. Ehhez társul az erős szimbolikus jelenség, a fény életre hívása. Mindez pedig ahhoz vezet, hogy a reális látvány irreálissá, a valós tér transzcendenssé válik. Művészi világa attól olyan izgalmas, hogy a képek dinamikája okán az ábrázolt pillanatok illékonyak lesznek, úgy érezzük, hogy bármikor elfolyhatnak. E képlékeny szubsztancia valahogy mégis valami természetfeletti stabilitásról árulkodik, ugyanis így, e sebezhető állapotában a szövete közé vegyülhet a világosság „anyaga” is. Az eszmefuttatásban így kialakult ellentétpárokat továbbgondolva a víz áll párhuzamban a mélységgel és a sötétséggel, a folytonos változással, a tűz pedig a magassággal, a világossággal és az időtlen stabilitással van kapcsolatban. A kettő között félúton lenne az ember által tapasztalható valóság, amelyben mindezek összekeveredhetnek a mi világunkkal, a mi valóságunkban. Kovács Pécskai Emese ehhez hasonló élményeket képes ébreszteni a szemlélőben.
Képi fénye abszolút túlvilági fény, akkor is, ha természetes fényként kezeli. Prokopiosz bizánci történetíró a művészetet jellemezni kívánó szavaival zárom a soraimat: „A szépség nem a materiális világhoz tartozik, hanem szellemi eredetű: az idea átragyogása az anyagon.”
